Читать онлайн книгу «Interjúk A „rövid” 20. Századból» автора Marco Lupis

Interjúk A „rövid” 20. Századból
Marco Lupis
Marco Lupis a legnagyobb olasz újságok és az állami RAI televízió külföldi különtudósítójaként eltöltött hosszú pályafutása során számos olyan emberrel került közeli, személyes kapcsolatba, akik szerepet játszottak jelenleg ismert világunk alakításában. Ebben a könyvben Lupis felidézi pályafutása legfontosabb interjúit, nemcsak azokkal a bátor férfiakkal és nőkkel, akik az igazságtalanság és a hatalommal való visszaélés elleni küzdelemnek szentelték életüket, hanem a modern kor néhány legjelentősebb személyiségével is: Nobel-díjasokkal, államfőkkel, rocksztárokkal és szupermodellekkel, hogy csak néhányat említsünk.
Ez a könyv egyedülálló betekintést nyújt ötven olyan személyiség életébe, akik valamilyen módon formálták a 20. század második felét (az ún „rövid 20. századot”). A könyv exkluzív interjúkat tartalmaz, amelyeket Marco Lupis készített több évtizedes pályafutása során, amikor külföldi különtudósítóként Latin-Amerikából és a Távol-Keletről tudósította a legnagyobb olasz médiumokat, többek között a Corriere della Serát, a Panoramát, a L'Espressót, a La Repubblicát és a RAI tévécsatornát. A politika, a kultúra és a művészet meghatározó személyiségeit ismerhetjük meg, többek között a rocksztár Peter Gabrielt, az énekes-dalszerző Franco Battiatót, a szupermodell Claudia Schiffert, a mexikói forradalmár Subcomandante Marcost, a Nobel-díjas burmai vezetőt, Aung San Suu Kyit, Ingrid Betancourt kolumbiai politikust, Carlos Menem argentin elnököt, Kenzaburō Ōe és Gao Xingjian japán és kínai Nobel-díjas írókat, valamint José Ramos-Horta kelet-timori elnököt és Nobel-díjas írót. Lupis interjúi olykor drámai, olykor könnyed hangvételűek, de mindig alaposak, tele vannak ámulatba ejtő felismerésekkel, és a modern kor nagy kérdéseit boncolgatják: háborút, szabadságot, az igazságtalanság elleni harcot és az igazságkeresést, legyen szó politikáról, irodalomról, művészetről avagy filmről.

Translator: Reka Czeiner


Ugyanettől a szerzőtől:

Il Male inutile
I Cannibali di Mao
Cristo si è fermato a Shingo
Acteal


Az amerikai hadsereg helikopterének fedélzetén, küldetés közben
Marco Lupis újságíró, fotóriporter és író, aki a La Repubblica hongkongi tudósítójaként is dolgozott.
1960-ban született Rómában. A világ minden táján, de főként Latin-Amerikában és a Távol-Keleten dolgozott a legnagyobb olasz kiadványok (Panorama, Il Tempo, Corriere della Sera, L’Espresso, La Repubblica) és a RAI állami televízió külföldi különtudósítójaként. Gyakran küldték háborús övezetekbe. Azon kevés újságírók egyike volt, akik tudósítottak a Kelet-Timor függetlenségének kikiáltását követő mészárlásokról, a keresztények és muszlimok közötti véres harcokról a Maluku-szigeteken, a bali robbantásokról és a kínai SARS járványról. Több mint egy évtizeden át tudósított az egész ázsiai csendes-óceáni térségből, Hawaiitól az Antarktiszig. Interjút készített a világ számos prominens politikusával, főleg ázsiaiakkal, köztük a burmai Nobel-díjas Aung San Suu Kyivel és Benazir Bhutto pakisztáni miniszterelnökkel. Cikkei, amelyekben gyakran elítéli az emberi jogok megsértését, spanyol, argentin és amerikai napilapokban is megjelentek.
Marco Calabriában él.
INTERJÚK
a „rövid” 20. századból

Marco Lupis

Szemtől szembe a politika, a kultúra és a művészet 20. századi,
meghatározó alakjaival

Fordította: Czeiner Réka

Tektime

SZERZŐI TULAJDONJOG FENNTARTVA

Copyright© 2017, Marco Lupis Macedonio Palermo di Santa Margherita
Minden jog fenntartva a szerzőnek
interviste@lupis.it (mailto:interviste@lupis.it)
www.marcolupis.com (http://www.marcolupis.com)

Első olasz kiadás éve: 2017
© Tektime 2018

A mű szerzői jogvédelem alatt áll.
Mindennemű, engedély nélküli sokszorosítás – akár részben, akár egészben – szigorúan tilos.
„Az újságíró a pillanat történésze.”
Albert Camus
Francescónak, Alessandrónak és Caterinának


Bevezetés
Tertium non datur – Harmadik lehetőség nincs
Egy őszies napon 1976 októberében sietősen gyalogoltam a milánói Corso Venezia sugárúton a San Babila színház felé, első interjúmra készülve.
Tizenhat éves voltam, és Alberto barátommal együtt a „Spazio giovani” című, fiataloknak szóló rádióműsort vezettem Olaszország egyik legrégebbi, magántulajdonban lévő rádiócsatornáján, a Radio Milano Liberán.
Hihetetlen idők jártak, amikor úgy tűnt, hogy bármi megtörténhet, és gyakran meg is történt. Csodálatos idők. Szörnyűséges idők. Ezek voltak az „anni di piombo” [az ólom évei], a fiatalok tiltakozásának, az anarchiának, és azoknak az iskolai sztrájkoknak és tüntetéseknek az évei, amelyek elkerülhetetlenül erőszakkal végződtek. Ezek voltak a remény évei, tele olyan vibráló és mindent elsöprő, magával ragadó kulturális felbuzdulással, amely robbanással fenyegetett. Ezek voltak a fiatalok harcának és meggyilkolásának évei – hol a bal-, hol a jobboldalon. Egyszerű idők voltak: vagy az egyik oldalon álltál vagy a másikon. Tertium non datur – Harmadik lehetőség nincs.
De mindenekelőtt ezek voltak az idők, amikor mindannyian úgy éreztük – és gyakran tudtuk is –, hogy hatalmunkban áll változtatni a dolgokon. Hogy a magunk egyszerű módján változást hozhatunk.
A káosz, az izgatottság és az erőszak közepette igazából meglehetősen nyugodtak voltunk, elfogadtuk a dolgokat úgy, ahogy történtek. Terrortámadások, bombázások, a Vörös Brigádok... ezek mind részei voltak ifjúságunknak és kamaszkorunknak, de összességében nem aggasztottak minket túlságosan. Gyorsan megtanultuk, hogyan kell túlélni, és ez nem sokban különbözött attól, amivel később találkoztam a fegyveres konfliktusokban vagy polgárháborús körülmények között élő emberek esetében. Ők is alkalmazkodtak a szélsőséges életkörülményekhez, kicsit úgy, mint mi az 1970-es években.
Alberto és én tényleg változást akartunk elérni. Míg a mai gyerekeket a szelfizés, az Instagram és az okostelefonok kötik le, mi abban éltük ki határtalan lelkesedésünket és merőben önfeledt szemléletünket, hogy mindent elolvastunk, ami a szemünk elé került, és koncertekre, zenei fesztiválokra (ez volt az a varázslatos időszak, amikor a rockzene igazán szárnyalt) és filmklubokba jártunk.
Így történt, hogy álmokkal tele és egy diktafonnal felfegyverkezve sietve elindultunk a San Babila színház felé azon a több mint negyven évvel ezelőtti, napsütéses, októberi délutánon.
A találkozónk 16:00 órára volt kitűzve, egy órával a délutáni előadás kezdete előtt. Levezettek minket a színház alagsorába, ahol a színészek öltözői voltak. Az egyikben várt ránk az előadás sztárja, egyben első interjúalanyom: Peppino De Filippo.
Nem sok mindenre emlékszem az interjúból, és sajnos a rádióműsorunk felvételei valószínűleg elvesztek számos költözésem során.
Amire viszont ma is tisztán emlékszem, az a bizsergés, a feszült borzongás, amelyet az interjú előtt éreztem – és azután még nagyon sokszor életem során. Azt mondom, interjú, de én az interjút valójában találkozásnak tekintem; sokkal többnek, mint pusztán kérdések és válaszok sorozatának.
Peppino De Filippo legendás színpadi és filmszínészi pályafutása a végéhez közeledett – alig néhány évvel később meg is halt. Úgy üdvözölt minket, hogy fel sem állt a tükör elől, ahol éppen a sminkjét készítette. Kedves volt, udvarias és megnyerő, úgy tett, mintha nem lepte volna meg, hogy két pattanásos tinédzserrel találja szembe magát. Emlékszem, milyen nyugodtan és módszeresen készítette el a színpadi sminkjét, amely súlyosnak, vastagnak és nagyon fényesnek tűnt. De ami igazán megmaradt az emlékezetemben, az a mélységes szomorúság a szemében. Nagyon szíven ütött, mert olyan erőteljesen éreztem a belőle áradó szomorúságot. Talán tudta, hogy az élete a végéhez közeledik, vagy talán bizonyítéka volt ez a komikusokról szóló régi hiedelemnek, miszerint másokat megnevettetnek, de közben ők a legszomorúbb emberek a világon.
Beszélgettünk a színházról és természetesen a testvéréről, Eduardóról is. Elmesélte, hogy beleszületett a szórakoztatóiparba, és folyton úton volt a családi társulattal.
Amikor a társaságában töltött közel egy óra után távoztunk, tele volt a kazettánk és kissé zsongott a fejünk.
Nem pusztán az első interjúm volt; ez volt a pillanat, amikor rájöttem, hogy számomra az egyetlen karrierlehetőség az újságírói pálya. Ez volt a pillanat, amikor először éreztem azt a furcsa, szinte bűvös kémiát riporter és interjúalany között.
Egy interjú lehet az igazsághoz vezető út, de lehet hiábavaló öntetszelgés is. Az interjú azért is hatásos fegyver, mert az újságíró döntésén múlik, hogy az interjúalany vagy az olvasó érdekében végzi-e a munkáját.
Véleményem szerint egy interjúban sokkal több minden rejlik: Az egész egyfajta pszichoanalízis, a riporter és az interjúalany közötti szellemi csatározás.
A könyvben olvasható egyik interjúban José Luis de Vilallonga nagyon szépen fogalmaz: „Az egész arról szól, hogy megtaláljuk-e azt az érzékeny pontot, ahol a riporter többé nem újságíró, hanem egy barát, akinek igazán meg lehet nyílni. Elmondani dolgokat, amelyekről amúgy eszedbe sem jutott volna egy újságírónak beszélni.”
Az interjú a „szokratikus kérdezősködés” művészetének gyakorlati alkalmazása: az újságíró azon képessége, hogy őszinteséget csaljon ki az alanyából, rávegye, hogy lankadjon az ébersége, és olyan kérdéssorral lepje meg, amely eltávolítja a szűrőket a válaszairól.
A varázslat nem mindig sikerül, de amikor igen, akkor biztos, hogy az interjú sikeres lesz, és nem pusztán egy steril kérdezz-felelek, vagy épp az újságíró saját hiúságának legyezgetése, akit kizárólag a szenzáció lehetősége motivál.
Több mint harmincéves újságírói pályafutásom során beszélgettem hírességekkel, államfőkkel, miniszterelnökökkel, vallási vezetőkkel és politikusokkal, de be kell vallanom, hogy nem ők azok, akik iránt valódi empátiát éreztem.
Kulturális és családi hátteremből kifolyólag velük kellett volna együttéreznem, azokkal a férfiakkal és nőkkel, akik hatalmon voltak, akiknek hatalmában állt emberek millióinak sorsáról dönteni, gyakran életről és halálról is. Esetenként egész népek sorsa volt a kezükben.
De soha nem így történt. Csak akkor éreztem igazi empátiát, közelséget és borzongató feszültséget, amikor lázadókkal, harcosokkal és olyan emberekkel készítettem interjút, akik bizonyították, hogy eszméik védelmében hajlandóak kockára tenni (gyakran békés és kényelmes) életüket is.
Legyen szó a maszkot viselő forradalmi vezetőről, aki egy kunyhóban rejtőzködik a mexikói dzsungel közepén, vagy a bátor chilei anyáról, aki makacs, de méltóságteljes harcot folytat, hogy megtudja a szörnyű igazságot arról, hogy mi történt a Pinochet tábornok idején eltűnt fiaival.
Én úgy érzem, hogy ezeknek az embereknek a kezében van az igazi hatalom.
Grotteria, 2017. augusztus

*****

A könyvhöz összegyűjtött interjúk 1993 és 2006 között jelentek meg azokban a kiadványokban, amelyeknek az évek során riporterként vagy tudósítóként dolgoztam, elsősorban Latin-Amerikában és a Távol-Keleten: a Panorama és a L’Espresso hetilapokban, az Il Tempo, a Corriere della Sera és a La Repubblica napilapokban, valamint a RAI televízióban.
Szándékosan hagytam őket az eredetileg megírt formában, néha a hagyományos kérdés-válasz formátumban, néha pedig újságírói stílusban.
Minden interjúhoz írtam bevezetőt, hogy segítsek felvázolni a körülményeket.

1

Subcomandante Marcos
Győzni fogunk! (A végén)
Hotel Flamboyant, San Cristóbal de las Casas, Chiapas, Mexikó. Egy üzenetet csúsztattak be az ajtóm alatt:

Még ma el kell indulnod a dzsungelbe.
Légy a recepción este hétkor!
Hozz magaddal hegymászó cipőt, takarót,
hátizsákot és valami konzervet.

Csak másfél órám van, hogy ezt a pár dolgot összeszedjem. A Lacandon dzsungel szívébe indulok, amely Mexikó és Guatemala határán fekszik, és a Föld egyik legkevésbé feltérképezett területe. A jelenlegi időjárási helyzetben egyetlen átlagos utazásszervező sem lenne hajlandó engem elvinni oda. Az egyetlen ember, aki képes rá, az Subcomandante Marcos, akinek a Lacandon dzsungel az utolsó menedéke.

*****
Subcomandante Marcosszal a Corriere della Sera hetilapja, a Sette munkatársaként találkoztam, és pályafutásom során a mai napig erre vagyok a legbüszkébb. Még ha nem is én voltam az első olasz újságíró, aki interjút készített vele (őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy nem a rokonszenves és mindenütt felbukkanó Gianni Minà volt az első), az biztos, hogy még jóval azelőtt történt, hogy a legendás lázadó a védjegyévé vált fekete maszkjában éveken át hozta-vitte a világsajtó képviselőit a dzsungelben lévő rejtekhelyére, amelyet egyfajta háborús sajtóirodaként működtetett.

Már majdnem két hét telt el azóta, hogy a Mexikóvárosból érkező gépem március végén földet ért a kis katonai repülőtéren Tux-tla Gutiérrezben, Chiapas állam fővárosában. A mexikói hadsereg felségjelével ellátott repülőgépek gurultak a kifutópályán, és mindenfelé különböző katonai járművek parkoltak vészjóslóan. Chiapas körülbelül harmadakkora, mint Olaszország, és több mint hárommillió embernek ad otthont. Többségüknek mexikói indián vér folyik az ereiben: mintegy kétszázötvenezren közvetlenül a majáktól származnak.
A Föld egyik legszegényebb vidékén találtam magam, ahol az őslakosok kilencven százaléka nem jut ivóvízhez, és hatvanhárom százalékuk analfabéta.
Nem tartott sokáig, míg rájöttem, mi a helyzet: volt néhány nagyon gazdag, fehér földbirtokos és egy csomó földműves, akik átlagosan napi hét pesót (kevesebb mint tíz dollárt) kerestek.
Ezek az elszegényedett emberek 1994. január 1-jén reménykedni kezdtek a megváltásban. Amikor Mexikó aláírta az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezményt (NAFTA) az Egyesült Államokkal és Kanadával, egy maszkos forradalmár hadat üzent saját országának. A Zapatista Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (EZLN) mintegy kétezer embere lóháton és fegyverekkel (bár többnyire hamis fapuskákkal) elfoglalta San Cristóbal de las Casast, Chiapas régi fővárosát. „Tierra y libertad!” [„Föld és szabadság!”] – ez volt a jelmondatuk.
Ma már tudjuk, hogyan végződött ez a sorsdöntő, első csata: a felkelés leverésére páncélozott járművekkel küldött ötvenezer katona győzedelmeskedett. De mi történt Marcosszal? Mi lett abból az emberből, aki megidézte Emiliano Zapata, az 1910-ben kezdődött, mexikói forradalom legendás hősének emlékét?

*****
A Hotel Flamboyant recepciója, hét óra. Kapcsolattartónk, Antonio, pontosan érkezik. Ő mexikói újságíró, aki elmondása szerint nem egyszer, hanem már több tucatszor járt a Lacandon dzsungelben. Nyilván a helyzet most teljesen más, mint egy évvel ezelőtt, amikor Marcos és bajtársai viszonylagos nyugalomban éltek a Guadalupe Tepeyac nevű faluban, a dzsungel szélén, felszerelkezve telefonokkal, számítógépekkel és internettel, készen arra, hogy fogadják az amerikai riportereket. A mexikói indiánok élete ugyanolyan maradt, Marcos és forradalmár társai számára viszont minden megváltozott: a kormánycsapatok legutóbbi offenzíváját követően az EZLN vezetői kénytelenek voltak elrejtőzni a hegyekben, ahol nincs telefon, nincs áram, nincs út... nincs semmi.
A colectivo (a taxi és a kisbusz furcsa keveréke) a sötétben száguld a hajtűkanyarokban. A jármű belseje bűzlik az izzadságtól, a ruhám a bőrömhöz tapad. Két órába telik, mire Ocosingóba, a dzsungel szélén fekvő városba érünk. A nyüzsgő utcák megtelnek a hosszú, sötét hajú, mexikói indián vonásokat viselő lányok nevetésével. Mindenütt katonák vannak. A város egyetlen szállodájának szobái ablaktalanok, csak az ajtón van egy rács. Olyan érzés, mintha börtönben lennék. A rádióban recsegve megszólal egy hír: „Egy férfi ma elárulta, hogy fia, Rafael Sebastián Guillén Vicente, egy harmincnyolc éves tampicói egyetemi tanár Subcomandante Marcos”.
Másnap reggel új idegenvezető csatlakozik hozzánk. Porfiriónak hívják, és ő is mexikói indián.
Közel hét órát zötykölődünk a dzsipjével a poros és kátyús utakon, mire Lacandonba érünk – a faluba, ahol a földút véget ér, és a dzsungel elkezdődik. Nem esik az eső, mégis térdig gázolunk a sárban. A menetközben talált kunyhókban alszunk, és két kimerítő napot gyalogolunk a zord dzsungelben, mire a páratartalomtól fulladozva végre megérkezünk Giardinba. A falu a Montes Azules Bioszféra Rezervátumban található, és körülbelül kétszáz embernek ad otthont, akik mindannyian nők, gyerekek vagy idősek. A férfiak elmentek a háborúba. Úgy érezzük, hogy szívesen látnak bennünket, de kevesen értenek spanyolul. Itt mindenki a maja celtál nyelvet beszéli. „Találkozunk Marcosszal?” - kérdezzük. „Talán” – bólint Porfirio.
Hajnali háromkor finoman felébresztenek minket, és közlik velünk, hogy indulnunk kell. Nem is annyira a hold, inkább a csillagok fényétől vezérelve fél órát gyalogolunk, mire egy kunyhóhoz érünk. Épphogy kivehető a három férfi alakja odabent, de majdnem olyan sötét van, mint az arcukat eltakaró maszk. A mexikói kormány által kiadott fantomprofil Marcost filozófiaprofesszorként írja le, aki Althusserről írta a szakdolgozatát, és a Párizs-Sorbonne Egyetemen szerzett mesterdiplomát. Egy eleinte franciául beszélő hang töri meg a csendet: „Húsz percünk van. Inkább spanyolul beszélnék, ha nem gond. Subcomandante Marcos vagyok. Azt javaslom, hogy ne rögzítse a beszélgetésünket, mert ha a felvételt elkoboznák, az mindenkinek gondot okozna, különösen önnek. Lehet, hogy hivatalosan a tűzszünet kellős közepén vagyunk, ők viszont minden trükköt bevetnek, hogy a nyomomra bukkanjanak. Bármit kérdezhet tőlem, amit csak akar.”

Miért hívja magát „Subcomandanténak”?
Mindenki azt mondja: „Marcos a főnök”, de ez nem igaz. Az igazi főnökök a zapatisták; én történetesen csak katonai parancsnok vagyok. Azért neveztek ki szóvivőnek, mert beszélek spanyolul. Az elvtársaim rajtam keresztül kommunikálnak; én csak parancsokat teljesítek.

Tíz év bujkálás hosszú idő. Mivel üti el az időt itt a hegyekben?
Olvasok. Tizenkét könyvet hoztam magammal a dzsungelbe. Az egyik a Teljes ének Pablo Nerudától, a másik pedig a Don Quijote.

És még mit csinál?
Nos, a napok és évek a harcunkkal telnek. Ha az ember minden egyes nap ugyanazt a szegénységet, ugyanazt az igazságtalanságot látja... Ha itt élsz, a harc és a változtatás iránti vágy egyre csak erősödik benned. Hacsak nem vagy cinikus vagy gazember. Aztán vannak olyan dolgok, amelyeket az újságírók általában nem kérdeznek meg tőlem. Például, hogy itt a dzsungelben néha patkányokat kell ennünk és a bajtársaink vizeletét kell innunk, hogy ne haljunk szomjan a hosszú úton... és hasonlók.

Mi az, ami hiányzik? Mit hagyott hátra?
Hiányzik a cukor. És egy pár száraz zokni. Éjjel-nappal vizes lábbal a fagyos hidegben... ezt nem kívánom senkinek. Ami a cukrot illeti, ez az egyetlen dolog, amit a dzsungel nem tud biztosítani. Mérföldekről kell beszereznünk, mert szükségünk van rá, hogy megtartsuk az erőnket. Nekünk, városiaknak, ez kínszenvedés. Folyton azt mondogatjuk: „Emlékszel a coyoacáni fagyira? És a Division del Norte-i tacóra? Ezek mind csak távoli emlékek. Itt kint, ha fácánt vagy más állatot fogsz, három-négy órát kell várnod, mire elkészül az étel. És ha a katonák annyira ki vannak éhezve, hogy nyersen eszik meg, akkor annak másnap hasmenés lesz a vége. Itt más az élet, mindent másképp lát az ember... Ó, igen, azt kérdezte, mit hagytam hátra. Egy metróbérletet, egy rakás könyvet, egy versekkel teli füzetet... és néhány barátot. Nem sokat, csak néhányat.

Mikor fogja felfedni a kilétét?
Nem tudom. Úgy gondolom, hogy a maszkunk egyúttal pozitív ideológiai jelkép: ez a mi forradalmunk... nem egyénekről szól, nincsen vezetője. Ebben a maszkban mindannyian Marcosok vagyunk.

A kormány azzal érvelne, hogy azért rejti el az arcát, mert van valami rejtegetnivalója...
Nem értik. De nem is a kormány az igazi probléma, hanem a chiapasi reakciós erők, a helyi farmerek és földbirtokosok a privát „fehér gárdájukkal”. Nem hiszem, hogy nagy különbség van egy dél-afrikai fehér ember feketékkel szembeni rasszizmusa és egy chiapaneco földbirtokos mexikói indiánokkal szembeni rasszizmusa között. Itt a mexikói indiánok várható élettartama férfiak esetében 50-60 év, nők esetében pedig 45-50 év.

Mi a helyzet a gyerekekkel?
A csecsemőhalandóság az egekbe szökött. Hadd meséljem el Paticha történetét. Nemrég, amikor a dzsungel egyik részéből a másikba mentünk, egy kicsi, nagyon szegény közösségbe kerültünk, ahol egy zapatista bajtársunk fogadott minket. Volt egy három-négy éves kislánya. A neve Patricia volt, de ő Patichának ejtette. Megkérdeztem tőle, mi szeretne lenni, ha nagy lesz, és a válasza mindig ugyanaz volt: „gerilla”. Egyik este nagyon magasra felszökött a láza – legalább negyven fokra –, és nem volt nálunk antibiotikum. Nedves kendőkkel próbáltuk hűteni, de olyan forró volt a teste, hogy a kendők folyton megszáradtak. A karjaimban halt meg. Patriciának soha nem volt születési anyakönyvi kivonata, sem halotti bizonyítványa. Mexikó számára olyan volt, mintha sosem létezett volna. Ez a valóság, amivel a mexikói indiánok Chiapasban szembesülnek.

Lehet, hogy a zapatista mozgalom válságba sodorta az egész mexikói politikai rendszert, de győzni nem győztek, ugye?
Mexikónak szüksége van a demokráciára, de olyan emberekre is szüksége van, akik a pártpolitikán túllépve megvédik azt. Ha a mi harcunk segít elérni ezt a célt, akkor nem volt hiábavaló. A zapatista hadsereg azonban soha nem fog politikai párttá válni; egyszerűen csak eltűnik. És amikor ez megtörténik, az azt jelenti majd, hogy Mexikóban demokrácia van.

És ha nem történik meg?
Katonai szempontból körül vagyunk véve. Az igazság az, hogy a kormány nem fog meghátrálni, mert Chiapas – és különösen a Lacandon dzsungel – szó szerint egy olajtengeren fekszik. Ez az a chiapaneco olaj, amelyet Mexikó garanciaként az Egyesült Államoknak adott a kölcsönkapott dollármilliárdokért. Nem engedhetik meg, hogy az amerikaiak azt higgyék, hogy nem ők uralják a helyzetet.

Mi a helyzet önnel és a bajtársaival?
Velünk? Nekünk nincs vesztenivalónk. A mi harcunk a túlélésért és a megérdemelt békéért folyik.
A mi harcunk egy igazságos harc.

2

Peter Gabriel
Az örök showman
Peter Gabriel, a Genesis legendás alapítója és énekese nem sűrűn ad koncertet, de amikor mégis, akkor bizonyítékát adja, hogy zenei, kulturális és technológiai kísérletező kedve a legkevésbé sem ismer határokat.
A háromnapos, milánói rockzenei fesztiválon, a Sonorián készítettem vele exkluzív interjút. A kétórás, kimagasló zenei előadás során Gabriel énekelt, táncolt és ugrált a színpadon. Olyan show-val nyűgözte le a közönséget, amely – mint mindig – sokkal több volt egyszerű rockkoncertnél.
Az előadás végén beinvitált a limuzinjába. Miközben a repülőtér felé haladtunk, mesélt magáról, jövőbeli terveiről, vállalásáról az Amnesty International rasszizmus és a társadalmi igazságtalanság elleni küzdelmében, a multimédiás technológia iránti szenvedélyéről és a Secret World Live című album kulisszatitkairól, amelyet hamarosan világszerte piacra dob.

Ön szerint a dél-afrikai apartheid összeomlása a rockzene győzelme volt?
A dél-afrikai nép győzelme volt, de úgy gondolom, hogy a rockzene is szerepet játszott benne.
Milyen értelemben?
Úgy gondolom, hogy a zenészek sokat tettek azért, hogy az európaiak és az amerikaiak fejében jobban tudatosuljon a probléma. Vegyük például a Bikót. Azért írtam meg ezt a dalt, hogy minél több ország politikusait rávegyem a Dél-Afrika elleni szankciók és nyomásgyakorlás fenntartására. Apró dolgokat kell tennünk, amelyek lehet, hogy nem változtatják meg az egész világot, de hoznak valamilyen változást. Ez olyasvalami, amiből mindannyian részt vállalhatunk. Az igazságtalanság elleni küzdelem nem mindig nagy tüntetésekben vagy nagyszabású gesztusokban mutatkozik meg.

Mire gondol?
Hadd mondjak egy példát. Él néhány idős hölgy az Egyesült Államok középnyugati részén, akik halálra idegesítik azokat, akik kínzásokat követnek el Latin-Amerikában. Minden idejüket azzal töltik, hogy leveleket küldözgetnek börtönigazgatóknak, egyiket a másik után. Mivel nagyon jól értesültek, leveleiket gyakran kiemelve közlik az amerikai lapok. És gyakran megesik, hogy a leveleikben megemlített politikai foglyokat hirtelen, mintegy varázsütésre szabadon engedik! Erre gondolok, amikor azt mondom, hogy a kis dolgok is sokat számíthatnak. Alapvetően a mi zenénk ugyanolyan, mint az ő valamely levelük.

A rasszizmus elleni küzdelem iránti elkötelezettsége szorosan kapcsolódik a Real World nevű kiadója világzenét népszerűsítő munkájához,, igaz?
Abszolút. Hatalmas elégedettséggel tölt el, hogy olyan távoli helyekről sikerült összehoznom különféle zenészeket, mint Kína, Afrika, Oroszország és Indonézia. Olyan művészeket mutattunk be, mint a kínai Guo Brothers vagy a pakisztáni Nusrat Fateh Ali Khan. Nagyon sok inspirációt merítettem az ő munkájukból, akárcsak a Real World kiadó többi előadójából. A ritmusok, a harmóniák, a hangok... Már 1982-ben elkezdtem ebbe az irányba haladni, amikor megszerveztem az első WOMAD fesztivált [World of Music, Arts and Dance – A zene, a művészet és a tánc világa]. A közönség is részt vehetett a műsorban, együtt játszhatott a színpadon afrikai együttesekkel. Olyan nagy jelentőségű, életigenlő élmény volt, hogy a fesztivált azóta a világ más részein is megrendezzük, többek között Japánban, Spanyolországban, Izraelben és Franciaországban.

Ezért nevezik önt egyesek a „világzene atyjának”?
A Real World és a világzene mindenekelőtt egy kereskedelmi megjelölés; a világ minden tájáról származó művészek zenéit adjuk ki, hogy a zenéjük világszerte hallható és elérhető legyen a rádiókban és a lemezboltokban. De azt akarom, hogy azok a művészek, akik az én kiadómnál készítik le a lemezeiket, a saját jogukon váljanak híressé. Már senki nem azt kérdezi, hogy „ez reggae?”, hanem azt kérdezik, hogy „ez Bob Marley?”. Remélem, hogy idővel, ha valaki meghallja valamelyik előadóm dalát, nem azt kérdezi majd, hogy „ez világzene?”.

Az utóbbi időben ön nagy érdeklődést mutatott a multimédiás technológiák iránt, és az „Xplora1” című interaktív CD-jével bőven adott beszédtémát az embereknek. Hogyan illeszkedik mindez a Real World tevékenységébe?
A CD-n rengeteg mindent lehet csinálni, például ki lehet választani az egyes előadók számait az album borítójára kattintva. De szeretném, ha még több ehhez hasonló dolgot látnánk; az interaktivitás nagyszerű módja annak, hogy bevezessük az embereket a zene világába. A Real World lényegében a hagyományos, kvázi analóg zenét próbálja ötvözni a modern technológia adta új, digitális lehetőségekkel.

Azt mondja, hogy a rockzene önmagában már nem elég? Hogy szükség van valamiféle interakcióra a hallgatóval? Azt szeretné, ha mindenki részt venne a végtermék létrehozásában?
Nem mindig. Én például szoktam zenét hallgatni az autóban, de ehhez nem akarok képernyőt vagy számítógépet használni. De amikor érdekel egy művész, és többet akarok tudni róla – honnan jött, mit gondol, ki is ő valójában –, akkor a multimédiás technológia biztosíthat ehhez vizuális anyagot. Alapvetően azt szeretném, ha a jövőben minden CD ezt a kettős funkciót kínálná: egyszerűen csak meghallgathatjuk, vagy pedig „felfedezhetjük” őket. Az Xplora1-gyel egy olyan kis világot akartunk teremteni, amelyben az emberek mozoghatnak, választhatnak, és interakcióba léphetnek a környezettel és a zenével. Rengeteg dolgot kínál a CD. Például tehetsz virtuális túrát a Real World stúdióban, benézhetsz olyan eseményekre, mint a Grammy vagy a WOMAD fesztivál, meghallgathatsz dalokat élőben, megismerheted a pályafutásomat a Genesis kezdeteitől egészen napjainkig, és még kedved szerint remixelheted is a dalaimat!

És virtuálisan turkálhatunk a szekrényében is, igaz?
Abszolút (nevet). Peter Gabriel szekrényében is turkálhatsz!

Mindez úgy tűnik, hogy fényévekre van a Genesisben szerzett élményeitől. Mi az, ami nem változott azóta? Soha nem akart például még egy olyan rockoperát írni, mint a „The Lamb Lies Down on Broadway”? Ezeket már maga mögött hagyta?
Jó kérdés. Azt hiszem, még mindig foglalkoztat pár ilyen ötlet, de másképpen. Amit a Genesisben töltött utolsó éveimben próbáltam megvalósítani, az bizonyos értelemben a multimédiás ötletekhez kapcsolódott. Csak abban az időben még a hang érzékelését az akkori technológia korlátozta. Most sokkal tovább akarok menni ezen az úton.

Visszatérve a politikai és humanitárius tevékenységére, most, hogy az apartheidnek vége, milyen nagy horderejű ügyek foglalkoztatják? Milyen globális igazságtalanságok ellen szeretne fellépni?
Rengeteg van. De azt hiszem, most az a legfontosabb, hogy segítsek az embereknek hallatni a hangjukat. Mindenkinek kell, hogy legyen lehetősége megjelenni a televízióban, illetve hozzáférni olyan kommunikációs eszközökhöz mint a fax vagy a számítógép. Alapvetően úgy gondolom, hogy ma már van lehetőségünk arra, hogy a hálózati kommunikációs technológiát az emberi jogok hatékonyabb védelmére használjuk.

Ez nagyon érdekes. Mondana egy konkrét példát?
Kisebb, kézzelfogható célokat szeretnék kitűzni. Például, hogy egy adott faluban legyen telefonvonal, húsz vagy harminc számítógép, és hasonlók. Ilyen berendezéseket szinte bárhol a világon lehet telepíteni: Indiában, Kínában, egy hegy tetején, bárhol... Három-öt éven belül az ilyen helyeken élő emberek megtanulhatnák, hogyan kell információt létrehozni, kezelni és feldolgozni. Némi kemény munkával számos ország gazdaságát át tudnánk alakítani úgy, hogy a gazdaságuk a mezőgazdaság helyett az információra épüljön. Ez hatalmas lépés lenne.

Tehát akkor mi lesz Peter Gabriel következő lépése?
Nyaralás (nevet). Hónapok óta turnézunk. Volt egy kis szünet, de azt hiszem, szükségem van némi kikapcsolódásra. A turnén mindig nagyon szorít az idő, és nagy az utazással járó stressz... és nincs időm sportolni. Imádok például teniszezni. Ami a munkát illeti, azon gondolkodom, hogy csinálok valami hasonlót, mint az interaktív CD. Most fejeztem be az új albumomat, a Secret World Live-ot, amelyet a hosszú turné során rögzítettünk. Az eddigi pályafutásom áttekintése, amolyan antológia. Az egyetlen szám, ami nem szerepelt az előző stúdióalbumaim egyikén sem, az az Across The River. Az albummal egyúttal köszönetet is mondok mindazoknak, akik felléptek velem ezen a kimerítő turnén. A szokásos banda, Tony Levin és David Rhodes, de Billy Cobham és Paula Cole is elkísért Milánóba. Billy dobol, Paula pedig vokálozik.

Van valamilyen álma?
Igen, van. Bárcsak létezne már az Európai Egyesült Államok!

Miért?
Mert világossá vált, hogy a kis országok már nem rúghatnak labdába a globális gazdaságban. Szükség van egy olyan szervezetre, amely megvédi kulturális identitásukat, és képviseli őket a világ színpadán, valamint a pénzügyi piacokon. A túlélés érdekében, illetve különösen az olcsó kétkezi munkát kínáló országokkal való versenyben ezeknek az országoknak szilárd gazdasági képviseletre és megfelelő kereskedelmi unióra van szükségük. Fel kell hagynunk a világ két csoportra osztásával is, mely szerint van a hagyományos angolszász elit és a szegény országok, amelyek pusztán azért léteznek, hogy kizsákmányoljuk őket. Ünnepelnünk kellene az egyes országok népei közötti különbségeket, nem pedig megpróbálni mindenkit egyformára faragni.

3

Claudia Schiffer
A legszebb mind közül
Ő volt a világ legszebb és legjobban fizetett nője, és valószínűleg a legcenzúrázottabb is. „Én vagyok az egyetlen modell, akit soha nem fotóztak le félmeztelenül” – büszkélkedett. Még a Revlonnal kötött több millió dolláros szerződése is megtiltotta neki, hogy meztelenül pózoljon.
De minden megváltozott, amikor a Korpa ügynökség két spanyol fotósa fellebbentette a fátylat, és az egész világ megcsodálhatta a legendás Claudia Schiffer tökéletes kebleit. Nagy port kavart a nemzetközi sajtóban, egyedül a Bunte című német hetilap kímélte meg attól, hogy a címlapon kelljen pironkodnia, de még ők is többoldalas terjedelemben tapétázták ki a félmeztelen fotókkal a magazin belsejét. Claudia dühösen tiltakozott, majd bejelentette, hogy beperli a lapot, és csillagászati összegű kártérítést követel.
Volt néhány összeköttetésem a divatszakmában, ezért úgy döntöttem, hogy addig ütöm a vasat, amíg meleg, és megpróbálok interjút készíteni vele az olasz Panorama című hetilap számára. Nem volt könnyű menet, de az okvetetlenkedő ügynökével folytatott több tucat telefonhívást és hosszadalmas tárgyalást követően 1993 augusztusában kitartásom meghozta gyümölcsét, ugyanis meghívást kaptam, hogy készítsek interjút Claudiával egy családi nyaraláson a Baleár-szigeteken.
Ez valódi szenzáció volt. Claudia korábban soha nem beszélt az olasz sajtóval, és én voltam az első újságíró, akit meghívtak nyaralójuk meghitt, családias környezetébe. Ez volt az a hely, ahol a botrányt kirobbantó fotók is készültek: Port d’Andratx, a Mallorca szigetén, Palmától nyugatra fekvő exkluzív üdülőhely, ahol a Schiffer családnak már sok éve volt nyaralója.
1993-ban Claudiának különösen jó oka volt arra, hogy odautazzon pihenni. Éppen akkor fejezte be az Around Claudia Schiffer című, Claude Lelouch egykori rendezőasszisztense, Daniel Ziskind által rendezett, és Franciaországban, Németországban, valamint az Egyesült Államokban forgatott nagyszabású filmet, illetve dokumentumfilmet, amelyben önmagát alakította. A forgatás épp véget ért, és a világ televíziós csatornái tülekedtek, hogy megszerezzék a jogokat.

Mielőtt elindultam, kikotyogtam (ha őszinte akarok lenni, valószínűleg nem teljesen véletlenül) egy meglehetősen tehetős barátomnak, akinek a családja egy neves szerszámgyártó cég tulajdonosa, hogy Palma de Mallorcára megyek, ahol találkozom Claudiával. A barátom ekkor biztosított afelől, hogy nem kell szállodát foglalnom: „Van ott lent egy [csodálatos, száz lábas vitorlás] jachtom. Öt tengerész és egy szakács most éppen Palmában lógatja a lábát az én költségemen, és nincs semmi dolguk. Ha odamész, legalább megdolgoznak a pénzükért! Te pedig élvezheted a kellemes kis hajókázást Palmából Port d’Andratxba!”
Nem kellett kétszer mondania, így az interjú napján kétórás utazás után Palma irányából megérkeztem a haverom jachtjával a Port d’Andratx-i kikötőbe. Vidáman búcsút intettem a legénységnek, majd a Café de la Vista felé vettem az irányt, amely egy kellemes kis hely a kikötött jachtok sokaságával átellenben. Terv szerint itt találkoztam Claudiával fél négykor.
Ilyen stílusosan még biztosan nem érkezett újságíró interjúra!

*****
Nem kell sokáig várnom, amíg felbukkan a düsseldorfi rendszámú, Audi 100-as. Megérkeztek. Két férfi ül elöl, a hátsó ülésen pedig az elmaradhatatlan ügynököt, Aline Soulier-t látom. De hol van ő? Kicsit aggódom. A csalódottság nem tart sokáig. Egy hullámos szőke hajú nő jelenik meg Aline mögött, és előrehajol az ülésen. „Helló, Claudia vagyok” – mondja, kezet nyújt, és rám villantja mosolyát. Elképesztően gyönyörű, Lolita és Szűz Mária igéző keveréke.
Senki sem száll ki a kocsiból. „Mindenhol paparazzók vannak” – suttogja Aline, majd rövid autózás után megérkezünk a családi nyaralóhoz, egy egyszintes, téglavörös villához. Miközben bevezet, Claudia elmondja, hogy én vagyok az első riporter, akit valaha is meghívott ide, majd bemutat a családjának: „Az öcsém, a húgom, Carolin, ő pedig az édesanyám”. Claudia édesanyja tipikusan németes külsejű: rövid szőke hajú, nagyon kifinomult, és még a 180 centiméteres lányánál is magasabb. Édesapja, a Düsseldorfban praktizáló ügyvéd, nincs itt. Bennfentesek szerint ő az, aki a háttérből egyengette lánya sikerét, neki köszönhető, hogy a világ egyik legszebb nőjeként vált híressé.

Minden egy düsseldorfi éjszakai klubban kezdődött, ugye?
Nagyon fiatal voltam. Egyik este odajött hozzám a Metropolitan ügynökség vezetője, és megkért, hogy dolgozzak neki.

Hogyan reagált?
Azt mondtam neki: „Ha komolyan gondolja, akkor holnap beszélhet a szüleimmel.” Úgy értem, az emberek mindenféle csajozós dumával próbálkoznak a klubokban. Ez is könnyen lehetett volna valami ilyesmi, ráadásul nem is túl eredeti...

Közel áll a családjához?
Nagyon. Családként két lábbal állunk a földön. Apám ügyvéd, anyám pedig segít neki az adminisztrációban. Őket nem változtatta meg a sikerem; sokat kell tennem azért, hogy lenyűgözzem őket. Természetesen nagyon büszkék rám, de számukra ez csak a munkám, és elvárják, hogy a legjobb tudásom szerint végezzem.

A testvérei nem féltékenyek?
Természetesen nem! Egyszerűen csak büszkék rám, főleg a tizenkét éves öcsém. Van egy tizenkilenc éves húgom, aki egyetemre jár, úgyhogy nincs köztünk rivalizálás, és van egy húszéves öcsém is. Nagyon jóban vagyunk egymással.

Mindig velük nyaral Mallorcán?
Igen, kiskorom óta. Imádom ezt a helyet.

De most, hogy már idősebb, úgy tűnik, nem könnyű önnek egyszerűen csak sétálni itt egyet...
Igaza van. Mindenhol paparazzók vannak, akik a bokrok között bújkálnak; nagyon feszélyez. Minden mozdulatomat figyelik, tanulmányozzák, fényképezik... Ha így nézzük, ez nem éppen nyaralás! (nevet).

Gondolom, ez a hírnév ára...
Így van. De gyakran hajókázom anyukámmal és a testvéreimmel. Úgy érzem, a tengeren nem tudnak annyira zaklatni.

Tényleg?
Ó, a félmeztelen felvételekre gondol? Őszintén szólva nem értem, hogy történhetett meg. A hajón voltam anyukámmal és a húgommal, Carolinnal. Lehorgonyoztunk, és napozni akartunk egy kicsit. Peter Gabriel is ott volt. Ő egy kedves barátom...

Láttuk...
Nos, helyben vagyunk. Ő is szerepelt a fotókon. De erről inkább nem beszélnék. Mindenesetre már szóltam az ügyvédeimnek, hogy követeljenek kártérítést...

Azt mondják, színésznői babérokra tör.
Szeretném kipróbálni, ennyi az egész. Folyamatosan ajánlgatnak nekem forgatókönyveket, és minél többet olvasok, annál jobban ki szeretném próbálni... Szeretnék csinálni egy filmet. Tényleg.

De nem fog jövőre szerepelni Robert Altman Prêt-à-porter című filmjében?
Ez teljesen hihetetlen. Az egész világsajtó erről beszél, de ez egyértelműen nem igaz. Ráadásul nem akarok olyan filmet csinálni, ahol csak magamat játszom.

Ha választania kellene a szupermodell és a színésznő között, melyik lenne?
Az ember nem lehet egész életében modell. Ez a karrier a nagyon fiatal lányok számára adott, és csak néhány évig lehet csinálni, kicsit olyan, mint a tenisz vagy az úszás. Szóval addig kell ütni a vasat, amíg meleg. Utána szeretnék egyetemre menni, és művészettörténetet tanulni.

Mindig is azt mondta, hogy mindenáron megvédi a magánéletét. Nem ellentmondásos egy kicsit, hogy az életéről szóló dokumentumfilmet az otthonában, a szülei házában forgatták?
Nem hiszem. Az igazán magánjellegű pillanatok megmaradnak annak. A filmben csak az látható, amiről tudatosan úgy döntöttem, hogy megmutatom: a családom, a barátaim, a nyaralásaim, a hobbijaim... Alapvetően azok a dolgok, amelyeket szeretek. Aztán ott van még a sok utazás, a divatbemutatók, a fotósaim, a sajtótájékoztatók...

Néha Párizsban, néha Monte-Carlóban él?
Lényegében Monte-Carlóban élek. Mindig oda megyek vissza, amikor nem dolgozom, például hétvégén.

Az ügynöke mindenhová önnel tart?
Általában nem. Akkor van rá szükségem, amikor olyan országokban kell dolgoznom, amelyeket nem ismerek. Például Argentínában, Japánban, Ausztráliában vagy Dél-Afrikában. Ezeken a helyeken rengeteg rajongó, riporter, paparazzo van...

Nem unalmas ennyit utazni?
Nem, mert imádok olvasni, és egy jó könyvvel mindig gyorsan telik az idő, még a repülőn is. Ráadásul ez a munkám; ez nem nyaralás!

Milyen könyveket olvas?
Főleg művészeti könyveket. A kedvenc irányzataim az impresszionizmus és a pop art. Nagyon szeretem a történelmet is, nagy emberek életrajzát olvasom. Olvastam egy könyvet Kolumbusz Kristófról. Hihetetlen volt!

Azt mondják, hogy ön félig Brigitte Bardot, félig Romy Schneider. Ön szerint ez stimmel?
Igen, bár fizikailag nem annyira. Inkább azt gondolom, hogy a jellemük és az életstílusuk bizonyos aspektusai hasonlóak az enyémhez... Bardot-t rendkívüli nőnek tartom és hihetetlenül szépnek is. Micsoda személyiség! Romy Schneidert is imádom. Az összes filmjét láttam, és szörnyű volt, amikor meghalt. Milyen tragikus élet...

A tragikus eseményektől eltekintve, szívesen lenne az új Romy Schneider?
Hű, micsoda bók! Hogy ennyi gyönyörű nőhöz hasonlítanak. Nagyon hízelgő, de én azért szeretnék mindent elkövetni, hogy önmagam lehessek.

Mi akart lenni kiskorában?
Semmiképp sem gondoltam, hogy modell leszek. Azt hiszem, ügyvéd akartam lenni.

Mint az édesapja?
Igen, arra készültem, hogy a cégénél dolgozom majd. Aztán minden tervem megváltozott. Felismertem, hogy ez túl jó lehetőség ahhoz, hogy visszautasítsam, így két kézzel ragadtam meg.

A története kicsit olyan, mint egy modern kori mese. De biztosan voltak nehéz idők is.
Ó, hogyne. De mindig bíztam a képességeimben.

Mi a titka?
Nagy fegyelem. És az, hogy képes vagyok együtt lenni másokkal. Emberbarát vagyok. Szeretem, hogy képes vagyok talpraesetten gondolkodni, amikor egy sajtótájékoztatón a riporterek kérdéseinek áradatával kell szembenéznem. Kihívásnak tekintem; nem ijedek meg tőle.

Ez csak fegyelem kérdése?
Higgadtnak is kell maradni. És itt jön a képbe a neveltetésem. A családom sokat segített nekem. Ők tettek azzá, aki vagyok: magabiztos, gyakorlatias és kiegyensúlyozott. Akkor is képes vagyok kézben tartani a dolgokat, amikor a komfortzónámon kívül vagyok. Például a szüleimnek köszönhetem, hogy ma már képes vagyok nyilvános helyen beszélni anélkül, hogy félénknek érezném magam.

Ha lehet hinni a médiának, akkor elég gyakran változnak a párkapcsolatai: egyik nap Albert monacói herceg, a másik nap Julio Bocca. Ki az igazi Claudia?
Az igazi Claudia egy olyan lány, akinek sok barátja van. Albert herceg az egyik, Julio Bocca a másik. De ott van még Plácido Domingo, Peter Gabriel és egy csomó más híres ember. Amint lefényképeznek velük, az egész világsajtó azonnal azt állítja, hogy a barátom! Ez nem így van.

De látja magát végül letelepedni, megházasodni, gyerekeket vállalni?
Teljesen készen állok arra, hogy szerelmes legyek, minél hamarabb, annál jobb. De jelenleg nincs társam, egyszerűen azért, mert még nem vagyok szerelmes senkibe.

Mit keres egy férfiban?
Kinézet szempontjából nincs ideálom. Elsősorban a személyiség érdekel és mindenekelőtt a humorérzék. Olyan férfira van szükségem, aki elbűvöl, aki az intelligenciájával és az eszével hódít meg. Olyasvalaki, aki meg tudja mutatni a humor igazi értékét. Hiszen nevetni tudni kell, nem igaz?

Elég nagy kihívásnak tűnik a párjának lenni...
Annak, aki egy hírességgel van együtt, önmagában is erős személyiségnek kell lennie. Szeretem az olyan férfiakat, akik karakteresek, de érzékenyek is. Aki velem akar lenni, annak el kell viselnie a felhajtást, a tolakodást, a pletykákat, a riportereket...

Nem érez bűntudatot?
Mire gondol?

Úgy tűnik, hogy mindene megvan: szépség, hírnév, pénz...
Szerencsésnek érzem magam. Köszönöm Istennek és a szüleimnek, hogy ilyen életet adtak nekem. Ezért amikor csak tehetem, megpróbálok valami hasznosat tenni vagy segíteni.

De a divatvilágban nem minden fenékig tejfel, ugye? Drogok, alkohol, ádáz rivalizálás...
Engem nem érintett meg a drog és az alkohol. A féltékenység igen, de nem igazán értem. Van mindenféle alakú, méretű, személyiségű és mentalitású modell, úgyhogy szerintem mindenkinek jut hely. És nem kell őrülten szépnek lenni. Minden nőben van valami szép. Csak ápolni kell.

Mi kell ahhoz, hogy valaki befusson?
A legfontosabb a jellem, mert szép nőkből nincs hiány a világon. Aztán szükség van tanulásra, személyiségre és fegyelemre.

A fegyelmet az étkezésre is érti?
Nem igazán. Nem dohányzom és nem iszom, de csak azért, mert egyik sem vonz. Nem eszem sok húst, mert szerintem nem tesz jót, és a zsírokkal is óvatos vagyok. De szeretem a csokoládét... Ja, és persze a Fantát! (nevet).

Hogy áll a pénzzel?
Nem minden, de lehetővé teszi számomra, hogy a jövőben azt csináljam, amit akarok. A pénz szabaddá tesz.

Mit jelen önnek az a szó, hogy szex?
Nekem? (úgy tűnik, őszintén meglepődött).

Igen, önnek.
Nos, olyasmit, ami természetes módon történik két ember között, akik szerelmesek egymásba. Ennyi.

Szexuális, illetve érzéki beállítottságú embernek tartja magát?
Abszolút.

4

Gong Li
Holdkóros
1996 elején éppenhogy elkezdtem távol-keleti tudósítóként dolgozni. Pár újságíró barátommal találkoztunk John Colmey-val, aki a Time-nak dolgozott Hongkongban. John összehozott a bájos kínai színésznő, Gong Li menedzserével, és sikerült exkluzív interjút készítenem a hölggyel a Panorama számára a Sanghaj közelében készülő film forgatásán.
*****
A Taj-tó partján fekvő Szucsou városában vagyunk, Sanghajtól mintegy nyolcvannyolc kilométerre nyugatra, ahol Chen Kaige a Csábító hold című film egyik utolsó jelenetének forgatására készül. A filmet az Isten veled, ágyasom! három évvel ezelőtti világsikere után nagy várakozás övezi. A stábtagok a mólón összezsúfolódott több mint kétszáz, 1920-as évekbeli ruhába öltözött statiszta között sürgölődnek. A nők chőngszámot, vagyis selyemből készült, hagyományos kínai ruhát viselnek, a férfiak közül páran gyaloghintón ülnek és olvasnak, a háttérben pedig dokkmunkások pakolják a rakományt egy gőzhajóra. Nagy búcsújelenetet forgatnak: Gong Li egy rendkívül gazdag, sanghaji család gyönyörű és elkényeztetett örökösnőjét, Ruyit játssza, akit vérfertőzés, ópiummámor és kétszínűség vesz körbe. Éppen Pekingbe készül vőlegényével,Zhonglianggal, akit Leslie Cheung, a hongkongi színész alakít, akivel az Isten veled, ágyasom! című filmben is együtt játszott.
A mólón áll Ruyi gyerekkori barátja, Duanwu (akit a feltörekvő tajvani sztár, Kevin Lin alakít), aki titokban mindig is szerelmes volt Ruyiba: „El kell képzelned, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látod őt, a legeslegutolsó alkalom! Ezt kell látnunk az arcodon, ezt akarom látni!” – biztatja őt a bőrdzsekit és fekete farmert viselő, negyvenhat éves Chen. „Rendben... Yu-bei... [Kész...] Felvétel!” Ahogy Kevin Lin az induló hajót nézi, tisztán látszik rajta a fájdalom. „Oké!” – kiáltja elégedetten Chen. Mára ennyi volt.
Chen több mint két évet töltött a forgatókönyv írásával, és most nagy elánnal dolgozik, hogy filmje elkészüljön a májusi cannes-i filmfesztiválra. Chen Huai’ai fia, aki maga is a háború utáni filmművészet egyik óriása, jelenleg a kínai filmipar vezető alakja, és híres arról, hogy a legtöbbet hozza ki színészeiből, néha a végsőkig feszítve türelmüket. Ahogyan a kínai kormányét is, amely éveken át tiltotta, megvágta és cenzúrázta a filmjeit, mielőtt végül elismerte, hogy Chen a kortárs filmművészet mestere.
Az eddig hatmillió dollárba kerülő Csábító hold bizonyos mértékig jelképezi a kínai filmipar jelenlegi helyzetét: már nem teljesen elnyomott, de még nem is teljesen liberalizált, világszerte vetítik, de szilárdan kínai alapokon áll, valamint egyszerre kozmopolita, mégis szűklátókörű. A forgatási helyszín pedig a modern Kína leképeződésének tűnik.
A film sztárjai a „három Kína” jelenlegi krémje: Hongkong (Leslie Cheung), Tajvan (Kevin Lin) és a Kínai Népköztársaság (Gong Li). A rendező egy pekingi értelmiségi, a producer, Hsu Feng pedig a tajvani filmművészet egykori sztárja, aki egy üzletemberhez ment feleségül Hongkongba, ahol a nyolcvanas években megalapította a Tomson Films nevű vállalatot. Sőt, Hsu volt az, aki nyolc évvel ezelőtt rábeszélte Chent, hogy vigye vászonra Lilian Lee Isten veled, ágyasom! című regényét.
Bár Chen legújabb rendezésével kapcsolatban nagy a felhajtás, a kritikusok és a közönség leginkább a film vitathatatlan sztárja, Gong Li szereplése miatt izgatott. A harmincegy éves színésznő jelenleg kétségkívül a világ leghíresebb kínai nője. Korábbi filmjei közé tartozik a Vörös cirokmező (1987), a Vörös lámpások (1991) és az Isten veled, ágyasom! (1993). Nemrég ért véget nyolcéves kapcsolata Zhang Yimouval, a rendezővel, aki világsztárrá tette, és akivel tavaly forgatta utolsó filmjét, a Sanghaji maffiát.
Gong nyugati sikerei ellenére is ízig-vérig kínai maradt.
Beleegyezett, hogy a forgatási nap végeztével exkluzív interjút ad a Panorama számára.

Egy újabb nagyszabású film az ön számára, és egy újabb régi történet, amely ezúttal az 1920-as évek Kínájában játszódik. Mit gondol, miért van ez így?
Azt hiszem azért, mert Kína csak nemrégiben nyitotta meg kapuit a nagyvilág felé. Azóta a kínai mozi nagyobb stílusbeli és kulturális szabadságot élvez. A cenzúra éveken át nyilvánvalóan meghatározó szerepet játszott a kínai filmművészetben és az általa feldolgozott témákban, van azonban egy művészi magyarázat is – ha lehet ezt annak nevezni: sok kínai rendező gondolja úgy, hogy jó dolog olyan eseményekről filmet készíteni, amelyek a kulturális forradalom előtti időkben történtek. Ezáltal felidézhetők az akkori események és maga a korszak. És talán azt is gondolják, hogy a nemzetközi közönség számára még túl korai lenne olyan közelmúltbeli eseményekről szóló filmeket látni, amelyek még túl frissen és fájdalmasan élnek az emberek emlékezetében.

Ön a világ leghíresebb kínai nője. Érzi a „nagykövetséggel” járó felelősséget?
Őszintén szólva a nagykövet kifejezés egy kicsit megrémiszt. Számomra túl hangzatos! Mondjuk inkább, hogy úgy érzem, a filmjeimen keresztül hidat építhetek a kínai és a nyugati kultúra, illetve történelem között. Azt hiszem, joggal mondhatjuk, hogy önök nem sokat tudnak a modern Kínáról. Ezért nagy büszkeséggel tölt el a gondolat, hogy valamelyik filmem segíthet abban, hogy a Nyugat megismerje a népünket és azt, ahogy élünk.

Sajnos a közelmúltban a világ Kínáról alkotott képe a tömeges kivégzésekről és a „haldokló szobákkal” rendelkező árvaházakról szólt. Ez tényleg így van?
Kínának számtalan problémája van, ez tagadhatatlan. Különösen, ha valaki úgy dönt, hogy csak a negatívumokat nézi, és figyelmen kívül hagyja a pozitívumokat. Ha egy országnak csak az egyik oldalát nézzük, akkor nem látjuk a teljes képet. Kína hatalmas ország, több mint egymilliárd lakossal, így hatalmas különbségek vannak. Nem lehet csak úgy, sommásan ítélkezni.

Mikor fogadta el Ruyi szerepét a Csábító holdban?
Igazából a szerencsén múlt. Vagy talán a sors kezén. Már elkezdődött a forgatás, amikor egy tajvani színésznő kilépett, így az utolsó pillanatban ajánlották fel nekem a szerepet. Tudta, hogy a kínai kritikusok az Elfújta a szélhez hasonlítják a Csábító holdat?

Tényleg? Miért?
Nem a történet, hanem a szereposztás miatt. Chen több tucat színésznőt hallgatott meg a szerepemre, ugyanúgy, ahogy több színésznőt is elvetettek, mielőtt Vivien Leigh-t választották Scarlett O’Hara szerepére. Szóval már elkezdték a forgatást, amikor csatlakoztam a produkcióhoz. Nem volt könnyű dolgom. Egy elkényeztetett, gazdag kislányt játszom, ami egyáltalán nem hasonlít a szokásos szerepeimhez.

Ez most a kínai film aranykora, nem igaz? Vannak olyan rendezők, mint Chen, és olyan színészek, mint ön, de vannak olyanok is, mint John Woo és Ang Lee, akik Hollywoodban futottak be.

Azt hiszem, ennek az az oka, hogy a kínai rendezők képesek ötvözni a példaértékű filmművészetet a kultúránk egyedi bájával és stílusával.

Hogyan kezdte a színészi pályát?
Teljesen véletlenül. Fiatalabb koromban szerettem énekelni. Egy nap az énektanárom azt mondta, menjek el vele megnézni egy tévéműsort, amelyet Santungban forgattak. Emlékszem, egy nő volt a rendező. Amikor meglátott engem, úgy gondolta, hogy szerepet kell kapnom, ezért a kezembe nyomta a forgatókönyvet. Csak egy kis szerep volt, de ő úgy vélte, hogy született tehetség vagyok. Azt mondta anyámnak: „A lánya színésznő kell, hogy legyen.” Sikerült meggyőznie, így két hónappal később beiratkoztam a pekingi Központi Színművészeti Akadémiára. Nagyon keményen tanultam, elkezdtem kisebb szerepeket kapni, és a többi – ahogy mondani szokás – már történelem!

Az idejét részben Pekingben, részben Hongkong tölti. Az újságok tele vannak új párkapcsolatával egy hongkongi üzletemberrel. Gondolja, hogy végleg odaköltözik?
Nem hiszem. Szeretem Hongkongot, mert nyüzsgő és remekül lehet vásárolgatni. Ugyanakkor idegesítő. Peking más. Az emberek megállítanak az utcán, és mindenféléről beszélgetnek. Hongkongban minden a pénzről szól.

Elege van abból, hogy a sajtó beleüti az orrát a magánéletébe?
Azt hiszem, ez országfüggő. Főleg az ázsiai sajtó közöl gyakran kellemetlen vagy kitalált történeteket. A nyugati lapok magasabb színvonalat képviselnek.

Kínában is fontos, hogy egy színésznő szép legyen?
Úgy gondolja, hogy szép vagyok?

Nyugaton szexszimbólumként tekintenek önre.
Ez nagyon kedves, de én nem érzem magam szexszimbólumnak. Talán azért van nekünk, kínai nőknek bizonyos vonzerőnk vagy bájunk, mert annyira mások vagyunk, mint a nyugati nők.

Mik a tervei a jövőre nézve?
Szeretnék férjhez menni és gyerekeket szülni. Szerintem a család nagyon fontos egy nő életében. Ha nincs családod, nem tudod belevinni a mindennapi élet élményeit a munkádba.

És vannak tervben további filmek?
Jelenleg nincsenek. Rengeteg forgatókönyvet olvasok, de eddig egyik sem fogott meg. Nem fogadok el akármilyen szerepet csak úgy.

Fontolóra venné, hogy nyugati rendezővel dolgozzon?
Ha lenne olyan szerep, amely kínai nőként nekem való, persze... miért ne?

Van olyan olasz rendező, akivel szívesen dolgozna együtt?
Naná: Bernardo Bertolucci!

5

Íngrid Betancourt
Az Andok golgotavirága
Dina, itt a következő tervezett cikkem. Remélem, jól vagy.
Ma (hétfőn, február 11-én) Tokióból Buenos Airesbe repülök, ahol holnap (február 12-én) szállok le. A műholdas telefonomon továbbra is el tudtok érni, még akkor is, ha az Antarktiszon bolyongok. Február 24-e körül érek vissza Argentínába, majd Bogotába utazom, ahol a tervek szerint március elején készítek interjút Ingrid Betancourt-ral.
Szóljatok, ha érdekel titeket.
Később beszélünk.
Marco

Egy régi számítógépen találtam ezt az e-mailt, amelyben 2002. február elején tájékoztattam ténykedésemről Dina Nascettit, egyik főnökömet a L’Espressónál. Épp Japánban voltam, ahol riportot készítettem Jézus
sírjáról, majd egy hosszú, közel két hónapos utazásra készültem. A világ végére igyekeztem: Az Antarktiszra.
Útközben az Argentínát sújtó súlyos gazdasági válságról terveztem tudósítani, visszafelé pedig Kolumbiában akartam interjút készíteni Ingrid Betancourt Pulecióval, a kolumbiai politikussal és emberi jogi aktivistával. Végül néhány nappal korábban érkeztem Bogotába, ami nagy mázli volt – legalábbis számomra. Február 22-én készítettem interjút Betancourt asszonnyal, és pontosan huszonnégy órával később nyoma veszett úton Florenciából San Vicente del Caguánba. A FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) gerillái rabolták el, és több mint hat évig tartották fogva túszként.
Ha csak egy nappal később érkezem Kolumbiába, soha nem találkozom vele.

*****
Vállig érő, barna haja és igazi, sötét, kolumbiai szeme van. Csuklóján borostyán karkötőt visel, és csak ritkán mosolyog.
De hát Íngrid Betancourtnak nincs is sok oka a mosolyogásra. Igaz, hogy negyvenéves koránál fiatalabbnak látszik, és irigylésre méltóan vékony testalkatú, de ő száll versenybe Kolumbia elnöki székéért. Ez a világ legerőszakosabb országa, ahol naponta tíz embert rabolnak el és hetvenet gyilkolnak meg. Ahol négy évtizede tombol a háború, amely csak az elmúlt tizenkét évben harminchétezer civil életét követelte. Az ország azzal a kétes dicsőséggel is büszkélkedhet, hogy a világ vezető kokaintermelője. Ebből az országból az elmúlt három évben több mint egymillió ember menekült el.
Nem is olyan régen ez a nő, aki ma golyóálló mellényben, ideges arckifejezéssel ül előttem egy szigorúan őrzött, titkos lakásban Bogotá belvárosában, derűsen mosolyogva heverészett a Seychelle-szigetek tengerpartján, ahol jóképű és kifinomult francia diplomata férje volt kiküldetésben.
Pontosan huszonnégy órával az interjú után, úton Florenciából San Vicente del Caguánba, a FARC-lázadók és a kormányerők közötti harc frontvonalába, Íngrid Betancourt eltűnik egy francia fotóssal és operatőrrel együtt, akik veszélyes választási kampányát dokumentálták volna. Minden jel arra mutat, hogy emberrablásról van szó.
Drámai esemény, amely paradox módon még egy olyan könyörtelen országban is, mint Kolumbia, „hirtelen megnöveli a választások megnyerésének valószínűségét” – jegyzi meg Gabriel Marcela, az ESDEGUE nemzeti háborús főiskola professzora.

Betancourt asszony saját döntése volt, hogy 1990-ben, alig harmincévesen, élete virágjában visszatért erre a pokoli helyre.
A képviselőház egykori tagjaként megalapította az Oxigén Zöld Pártot, „hogy tiszta levegőt hozzon a kolumbiai politika korrupt világába” – hirdette ünnepélyesen. A párt szlogenje így hangzik: „Íngrid es oxigeno” [Íngrid az oxigén]. A kampányplakáton pedig ő maga látható szmog elleni maszkban, színes léggömbökkel körülvéve. A százhatvanezer szavazat, amelyet négy évvel ezelőtti szenátorrá választásakor kapott, a legtöbb volt, amelyet Kolumbiában egy jelölt valaha is kapott a szenátusi választáson. De az is vitatható, hogy nem lenne még mindig a címlapokon nemrég megjelent önéletrajza nélkül, amelynek olasz címe nem hagy kétséget afelől, hogy milyen lelkiállapotban van jelenleg: Valószínűleg holnap megölnek.

Felvetem neki, hogy talán ez egy kissé melodramatikus.
„A francia kiadás címe La rage au coeur [Szívemben haraggal] volt” – válaszol védekezőn. „De az olasz kiadók erősebb címet akartak, ezért ezt választottuk. És igazából így is érzem. Reggelente ezzel a gondolattal ébredek, és esténként ezzel fekszem. Nem hiszem, hogy ez különösebben melodramatikus. Az esély arra, hogy holnap meggyilkolnak, ebben az országban több millió ember számára nagyon is valós.”
A francia újságok egyfajta újkori szentként állítják be: A Paris Match úgy emlegette, hogy „A nő a tűzvonalban”, a Libération „Hősnőnek”, a Le Figaro pedig „Az Andok golgotavirágának” nevezte. A Le Nouvel Observateur azt írta: „Ha Simon Bolívar, Latin-Amerika felszabadítója választhatott volna örököst, őt választotta volna”.
A kolumbiai sajtó viszont kárörvendően reagált. A Semana, az ország vezető heti hírmagazinja a címlapon Jeanne d’Arc-ként gúnyolta őt, lóval, páncéllal és lándzsával. Az igazság az, hogy a könyve sokkal kimértebb és szárazabb, mint azt a címe és a kritikák sugallják. Betancourt asszony nem próbálja leplezni kiváltságos hátterét. Fiatal lányként minden héten barátai farmján lovagolt.
Ugyanakkor tele van ötletekkel, és könnyedén szavakba is tudja önteni őket. „Konzervatív becslések szerint 1998-ban a FARC, Kolumbia legnagyobb gerillacsoportja évente mintegy háromszázmillió dollárt kapott, amelynek nagy része kábítószer-kereskedelemből, emberrablásból és zsarolásból származott. Ma ez az összeg megközelíti a félmilliárd dollárt, a szervezet taglétszáma pedig tizenötezerről huszonegyezerre nőtt. Ez a helyzet – folytatja – óriási hátrányt jelent a kolumbiai kormánynak a lázadók elleni harcban. Úgy véljük, hogy a döntő győzelemhez a kormánynak minden egyes FARC-gerilla ellen három-négy jól képzett katonát kellene bevetnie, jelenleg azonban legfeljebb csak kettőt tud. Ráadásul mindez olyan gazdasági ráfordítást igényelne, amelyet a hazám egyszerűen nem engedhet meg magának. 1990 óta a lázadók leverésének költségei közel tízszeresére nőttek. Kezdetben a GDP egy százalékába került, de most már több mint két százalékba, azaz egymilliárd dollárba... ez csillagászati összeg”.
Nos, vajon forrófejű fanatikus, ahogy ellenségei állítják, vagy – ahogy ő mondja – egyszerűen csak egy nő, aki tenni akar valamit a hazájáért? A bogotái politikai elit igyekszik figyelmen kívül hagyni a jelöltségét, de lassan kezdenek tartani tőle. Omar, első számú testőre megszólal: „Ebben az országban a becsületességért az életeddel fizethetsz.” Betancourt asszony gyorsan közbeszól: „Nem félek a haláltól. A félelem segít talpon maradni.”
Kampánya első számú témája a korrupció elleni küzdelem, amelyet szorosan követ a polgárháború. „Az államnak nem kéne aggódnia amiatt, hogy baloldali gerillákkal tárgyaljon” – szögezi le – „ellentétben a jobboldali félkatonai csoporttal, az AUC-kal, amely a legtöbb gyilkosságért felelős, ami Kolumbiában történik”.
Hogyan éli tehát a mindennapjait félelem és fenyegetések közepette?
„Azt hiszem, az ember valami fura módon hozzászokik. Nem mintha muszáj lenne. A minap” – teszi hozzá higgadtan – „egy feldarabolt gyermek fotóját kaptam postán. Azt írták alá: ’Szenátor asszony, már felbéreltünk egy bérgyilkost, hogy gondoskodjon önről. A fiát pedig különleges elbánásban részesítjük majd...’„

6

Aung San Suu Kyi
Az 1991-es év Nobel-békedíjasa

Félelem nélkül
Az ENSZ jelentős nyomására Aung San Suu Kyit 2002. május 6-án szabadon engedték. A hír világszerte címlapokra került, szabadsága azonban kérészéletű volt. 2003. május 30-án egy csapat katona tüzet nyitott a konvojára, megölve számos támogatóját. Sofőrje, Ko Kyaw Soe Lin gyors reflexeinek köszönhetően túlélte a támadást, de ismét házi őrizetbe került.
2002. májusi szabadulásának másnapján a burmai ellenzéki összeköttetéseimet felhasználva e-mailben megszerveztem egy interjút Suu Kyi asszonnyal.

*****
Aung San Suu Kyi, a burmai ellenzéki Nemzeti Liga a Demokráciáért (NLD) vezetőjének otthona előtt állomásozó őrök tegnap délelőtt tíz órakor csendben visszatértek laktanyájukba. Így történt, hogy a ranguni katonai junta meglepetésszerűen feloldotta a hazájában egyszerűen csak "a Hölgyként" ismert, 1991-ben Nobel-békedíjat nyert, és 1989. július 20-a óta házi őrizetben lévő pacifista vezető szabad mozgására vonatkozó korlátozásokat.
Így tegnap reggel tíz óra óta, közel tizenhárom év után Aung San Suu Kyi szabadon elhagyhatja tóparti házát, azzal beszélhet, akivel akar, politikai tevékenységet folytathat és találkozhat gyermekeivel.
De vajon tényleg véget ért a „burmai golgotavirág” elszigeteltsége? A száműzetésben élő ellenzék továbbra sem hisz a katonai junta hangzatos nyilatkozatainak, miszerint Suu Kyi asszonyt feltétel nélkül szabadon engedték.
Inkább kivárnak és majd meglátják. És imádkoznak. Tegnap óta a burmai diaszpóra imatüntetéseket tart Thaiföldön és más, kelet-ázsiai buddhista templomokban.
Ami magát a Hölgyet illeti, ő sem vesztegette az idejét. Azonnal az NLD székházába hajtott, amely az 1990-es választásokon elsöprő győzelmet aratott (a szavazatok közel hatvan százalékát szerezte meg), míg a kormányzó Nemzeti Egységpárt (NUP) a négyszáznyolcvanöt helyből mindössze tízet szerzett meg. A katonai kormányzat megsemmisítette az eredményeket, megfosztotta jogaitól az ellenzéket (vezetőit bebörtönözte vagy száműzte), és erőszakkal elfojtott minden tiltakozást. A Parlamentet soha nem hívták össze.

Önéletrajzának olasz kiadása a Libera dalla paura [Félelem nélkül] címet viseli. Most is így érzi magát?
Igen, több mint egy évtized óta először érzem magam szabadnak. Fizikailag szabadnak. Szabadon intézhetem az ügyeimet, és mindenekelőtt szabadon gondolkodhatok. Ahogy azonban a könyvemben is kifejtettem, már sok éve érzem azt, hogy "megszabadultam a félelemtől". Amióta rájöttem, hogy a hazámban regnáló önkényuralom bánthat, megalázhat, vagy akár meg is ölhet minket, de megfélemlíteni már nem tud.

Még csak most engedték ki, de ma azt mondta, hogy szabadon bocsátásának nincsenek feltételei, sőt a kormányzó katonai junta azt is engedélyezte, hogy elhagyja az országot. Valóban elhiszi ezt?
Tegnap este kiadott sajtóközleményében a junta szóvivője azt mondja, hogy „új fejezet nyílik a mianmari nép és a nemzetközi közösség számára”. Az elmúlt hónapokban több száz politikai foglyot engedtek szabadon, és a hadsereg biztosított arról, hogy továbbra is el fogják engedni azokat, akik – ahogy mondják – „nem jelentenek veszélyt a társadalomra”. Mindenki hinni és remélni akarja, hogy ez valóban a változás jele. Annak a jele, hogy visszatérünk a demokrácia felé vezető útra, amelynek az 1990-es puccs oly hirtelen és erőszakosan vetett véget. Erről az útról a burmai nép soha nem feledkezett meg.

Most, hogy szabadon engedték, nem fél, hogy száműzik és távol tartják a támogatóitól?
Hadd fogalmazzak világosan: Nem fogok elmenni. Burmai vagyok, és pontosan azért utasítottam vissza a brit állampolgárságot, mert nem akartam indokot szolgáltatni a rezsimnek. Nem félek, és ez erőt ad nekem. Az emberek viszont éhesek, ami megrémíti és gyengévé teszi őket.

Ön több alkalommal is határozottan elítélte a hadsereg azon kísérleteit, hogy megfélemlítse mindazokat, aki az NLD-vel szimpatizálnak. Ez még ma is így van?
A rendelkezésünkre álló adatok szerint csak 2001-ben a hadsereg több mint ezer ellenzéki aktivistát tartóztatott le a SLORC [Állami Jog- és Rendhelyreállítási Tanács] tábornokainak parancsára. Sokan mások kénytelenek voltak kilépni a Ligából [NLD], miután megfélemlítésnek, fenyegetéseknek és egyéb teljesen indokolatlan és törvénytelen nyomásgyakorlásnak voltak kitéve. Aprólékos módszerük mindig ugyanaz: kormánytisztviselőkből álló egységeket küldenek szét, amelyek az egész országban házról házra járnak, és megkérik a polgárokat, hogy lépjenek ki a Ligából. Akik ezt megtagadják, azokat megzsarolják, hogy elveszítik az állásukat, vagy még rosszabb dolgokkal fenyegetik meg őket. A párt számos irodáját bezárták, a hadsereg pedig naponta ellenőrzi a kilépők számát. Ez is mutatja, hogy mennyire félnek a Ligától. Mindannyian reméljük, hogy ennek az egésznek most már tényleg vége.

Meglepte a hadsereg döntése, hogy szabadon engedik Önt, vagy már tervezték egy ideje, mivel tudatában voltak annak, hogy világszerte milyen hírnévnek örvendenek?
1995 óta Mianmar elszigeteltsége fokozatosan csökkent. Újra megnyitották a Yangoni Egyetemet, és talán az életszínvonalban is történt némi javulás. A másként gondolkodók, az autonómiára törekvő etnikai kisebbségek (shan, bwe, karen) és általában a burmai nép többsége számára azonban a mindennapi valóság továbbra is az erőszak, a törvénytelenség és az elnyomás. A hadseregnek fölé egyre több probléma tornyosul, mind belföldön, mind nemzetközi szinten. Eközben fenntartják a kábítószer-kereskedelmet, amíg nem találnak más, hasonlóan jövedelmező bevételi forrást. De mi lesz az? Mianmar lényegében egy óriási széf, amelynek csak a hadsereg ismeri a zárkombinációját. Nem lesz könnyű meggyőzni a tábornokokat, hogy osszák meg ezt a vagyont a többi ötvenmillió burmaival.

Ezen a ponton milyen feltételekkel kívánnak párbeszédet kezdeményezni?
Nem fogadunk el semmit – szó volt például arról, hogy a tábornokok választásokat írnak ki –, amíg az 1990-ben megválasztott parlamentet vissza nem állítják. A hazámat még mindig megbénítja a félelem. Addig nem lehet valódi béke, amíg nincs valódi elkötelezettség, amely tiszteleg mindazok előtt, akik a szabad és független Mianmarért harcoltak. Azzal is tisztában vagyunk, hogy a tartós béke és megbékélés egyre nagyobb éberséget és bátorságot kíván, valamint az aktív ellenállás képességét – erőszak nélkül.

Mivel segíthet az Európai Unió a mianmari népnek?
Továbbra is nyomást kell gyakorolnunk, mert a tábornokoknak tudniuk kell, hogy a világ figyel, és nem fogja hagyni, hogy újabb szörnyű bűnöket kövessenek el büntetlenül.
*****
Aung San Suu Kyit végül 2010. november 13-án engedték szabadon. 2012-ben mandátumot kapott a burmai parlamentben, és ugyanezen év június 16-án végre személyesen átvehette a Nobel-békedíjat. Mikor végre engedélyezték neki, hogy külföldre menjen, az Egyesült Királyságba utazott, hogy meglátogassa évek óta nem látott fiát.
2016. április 6-án lett Mianmar államtanácsosa (a miniszterelnökséggel egyenértékű pozíció).
Bár igaz, hogy Mianmar még nem teljesen szabad ország, és diktatórikus múltja súlyként nehezedik múltjára és jövőjére, az kétségtelen, hogy az ezer pagoda országában a szabadság és a demokrácia ma már nem puszta vágyálom.

7

Lucía Pinochet
Halál, kínzás és eltűnés
Santiago, 1999. március
„Pinochet? A chileiek úgy tekintenek rá, mint egy rákos daganatra. Egy rejtett és fájdalmas betegségre. Tudják, hogy van, de félnek beszélni róla... még a nevét sem merik kimondani. Így végül úgy tesznek, mintha nem is létezne. Talán azt hiszik, hogy ha nem vesznek róla tudomást, akkor csak úgy elmúlik, anélkül, hogy szembesülniük kellene vele.” A pincérnő a Café El Biógrafóban, a költők és diákok kedvelt törzshelyén Santiago festői, színes házairól ismert, bohém Bellavista kerületében – barriójában –, nem lehetett sokkal több húszévesnél. Talán még meg sem született, amikor Augusto Pinochet Ugarte tábornok – ahogy itt nevezik – a „Senador vitalicio” [örökös szenátor] vagy olyan parancsokat osztogatott, amelyek alapján ellenfeleit „megölték, megkínozták és erőszakkal eltüntették” – ahogy a több mint harmincezer eltűnt személy családja állítja –, vagy vasszigorral uralkodott, hogy Chilét megóvja a kommunizmus fenyegetésétől – ahogy tisztelői állítják. Ő mégis szívesen beszélget velem Pinochetről, és van néhány szókimondó észrevétele: „Itt minden Pinochetről szól. Akár rajongunk érte, akár nem, nem tagadhatjuk, hogy Chile életének minden területén jelen van. Egyértelműen része a politikánknak. Élénken él mindannyiunk emlékeiben, a szüleim történeteiben és a tanórákon. Ott van a regényekben, az ismeretterjesztő könyvekben, a moziban. Igen, Chilében még a filmek is Pinochet mellett vagy ellen szólnak. És mégis, mi valahogy továbbra is úgy teszünk, mintha nem létezne...”.
Ez a makacs öregember, aki „egy katona méltóságával” szállt szembe a brit igazságszolgáltatással, ez a „szegény vénember” (ahogy a Círculo de la Prensa portása súgta a fülembe, ahol a katonai diktatúra homályos éveiben a tábornokhoz hű emberek „felvették” a kellemetlenkedő újságírókat a Palacio de La Moneda előtt, ahol Salvador Allende életét vesztette a puccs során) lomha óriássá vált, akinek jelenléte érezhető volt a számomra bizonytalannak és befelé fordulónak tűnő Santiago minden negyedének minden utcájának minden szegletében.
Ő az ország élő emlékezete – a kolosszális, mindenütt jelenlévő emlékezet, amely feszélyezi azokat, akik támogatták, és irritálja azokat, akik ellene voltak. Hatalmas, mindent beborító emlékezet, amely rátelepszik az emberek életére, reményeire és félelmeire, Chile múltjára és jövőjére.

1998 októberében, miután a chilei hadsereg főparancsnokaként visszavonult és örökös szenátorrá nevezték ki, Pinochetet letartóztatták, amikor Londonban volt orvosi kezelésen, és házi őrizetbe helyezték. Eleinte a klinikán tartották, ahol gerincműtéten esett át, majd egy bérelt házban.
Egy spanyol bíró, Baltasar Garzón, írta alá a nemzetközi elfogatóparancsot emberiesség elleni bűncselekményekért. A vádak között többrendbeli, közel száz spanyol állampolgár ellen elkövetett kínzás és bűnszövetkezetben elkövetett kínzás is szerepelt. Az Egyesült Királyság csak nemrégiben írta alá az ENSZ kínzás elleni egyezményét, ami azt jelenti, hogy a vádak a kormányzása utolsó tizennégy hónapjában történt eseményekre vonatkoztak.
A chilei kormány azonnal ellenezte letartóztatását, kiadatását és bíróság elé állítását. Így kezdődött egy kemény, tizenhat hónapos küzdelem a Lordok Házában, az Egyesült Királyság akkori legfelsőbb bíróságán. Pinochet korábbi államfőként diplomáciai mentességre hivatkozott, de a Lordok a vádak súlyosságára való tekintettel elutasították, és engedélyezték a kiadatást, jóllehet számos megkötéssel. Nem sokkal később azonban a Lordok második határozata lehetővé tette Pinochet számára, hogy egészségügyi okokra hivatkozva (letartóztatásakor nyolcvankét éves volt) elkerülje a kiadatást – „humanitárius” megfontolásból. Az orvosi vizsgálatokat követően Jack Straw brit belügyminiszter 2000 márciusában, közel két évvel azután, hogy házi őrizetbe vették, engedélyezte Pinochet visszatérését Chilébe.

A bonyolult nemzetközi jogi csatározás kellős közepén, 1999 március végén utaztam Santiagóba, hogy az Il Tempo napilap számára tudósítsak a helyzetről, és interjút készítsek Pinochet legidősebb lányával, Lucíával. A Lordok Háza éppen akkor utasította el Pinochet mentelmi jog iránti kérelmét, és a repülőgép, amelyről a tábornok családja és támogatói azt remélték, hogy hazahozza őt Chilébe, nélküle tért vissza.
Santiago utcáin azonnali volt a reakció. Március 24-én a chilei főváros lélegzetvisszafojtva várta a döntést. A várost ugyan nem zárták le, de a Carabineros – katonai rendőrség – diszkréten jelen volt a potenciális gyújtópontokon: az elnöki székhelynél, a La Monedánál, a brit és a spanyol nagykövetségnél, valamint a Pinochetet pártoló és ellenző szervezetek székhelyeinél. A média teljes körű közvetítéséből a chileiek percről percre követhették az eseményeket. Reggel hét órától egész nap tartott az élő műholdas közvetítés Londonból, Madridból és Santiago különböző helyszíneiről, és ennek köszönhetően valóban történelmi eseménynek lehettünk tanúi. Helyi idő szerint dél körül, kevesebb mint egy órával a Lordok határozatának kihirdetése után két délutáni napilap is különkiadást jelentetett meg. Egyiknek a címlapja nagyon találóan fogalmazott: „Pinochet veszít, de nyer”.
Délelőtt Santiago lakói a McDonald's-tól kezdve a legkisebb bárokig a nyilvános helyeken lévő televíziókészülékek körül tolongtak, hogy nyomon kövessék a sorsdöntő fejleményeket. Az egyik nagy belvárosi üzlet dühös vásárlói könyörögtek az üzletvezetőnek, hogy kapcsolja át a tévét az élő londoni közvetítésre.
A helyzet nagyjából nyugodt maradt egészen késő délutánig, amikor mutatkozni kezdtek a feszültség első jelei. Helyi idő szerint négy órakor a városközpontban, a La Alameda
és a Miraflores kereszteződésénél került sor az első összecsapásokra a diákok és a rendőrök között, mintegy tucatnyi ember megsérült, és körülbelül ötven diákot letartóztattak.
Rengeteg, a nyugalom megőrzésére való felszólítás hangzott el, főként a kormány tagjai részéről. Fernando Rojas Vender tábornok (az 1973-as államcsíny idején a La Monedát lebombázó pilóta, illetve a chilei légierő parancsnoka) gyújtó hangú megszólalásait, aki előző kedden nyilvánosan kijelentette, hogy Chilében a hangulat kezd „az 1973-ashoz hasonlóvá válni”, a kormány a leghatározottabban elítélte, így Rojas végül kénytelen volt szavait nyilvánosan visszavonni.
Aztán minden szem Mr. Straw-ra szegeződött. Pinochet támogatóinak propagandagépezete készen állt, hogy mozgásba lendüljön és lejárassa a brit belügyminisztert, akit azzal vádoltak, hogy az 1966-os országlátogatásán nyíltan és bőszen támogatta a chilei baloldalt. Egyesek állították, hogy bizonyítani tudják, hogy az ifjú Mr. Straw informális találkozón vett részt az akkori chilei elnökkel, Salvador Allendével, aki meghívta őt teára.
Képzelhetik, hogy úton Lucía Pinochethez rengeteg megbeszélendő dolog járt a fejemben.

*****
Inés Lucía Pinochet Hiriart Augusto legidősebb lánya. Csinos nő, aki jól tartja magát, és büszkén viseli besározott családnevét. Az egyetlen ok, amiért nincs a testvéreivel apja mellett Londonban, az az, hogy a lába gipszben van. Így kénytelen volt Santiagóban maradni, és vállalni azt a nem túl irigylésre méltó feladatot, hogy képviselje és főleg megvédje az örökös szenátort.
Gyönyörű otthonában találkozunk a város egyik jómódú negyedében, és a nyitott ablakon át halljuk, ahogy a tüntetők Pinochet-párti jelszavakat skandálnak. Három fiával – Hernánnal, Franciscóval és Rodrigóval – az oldalán közel egy órán át beszélget velem. Ezalatt édesapja jelenlegi helyzetéről és – óhatatlanul – egész Chile jövőjéről is szót esik.

Mit gondol az édesapja ügyében meghozott „humanitárius” döntésről?
Jobban örülnék, ha édesapámnak megadták volna a teljes mentelmi jogot, amely egy szuverén állam korábbi vezetőjeként megilleti. Büntetőper helyett politikai vita lett az állítólagos kínzásokról, népirtásról és más bűncselekményekről, meghajolva a szocialisták és az emberi jogok védelmére hivatkozók nyomása előtt.

Beszélt már az édesapjával? Hogy fogadta a dolgot?
Apám nem örül ennek. Figyelmeztették őt a „humanitárius” döntés lehetőségére. És pláne nincs elragadtatva attól, ahogy Jack Straw kezeli ezt az egészet.

Ő az, akiről itt azt állítják, hogy az 1966-os chilei látogatásakor Salvador Allendével teázott?
Így van. Ezt már évek óta tudjuk. Amikor letartóztatták apámat Londonban, Straw azt mondta, hogy élete álma vált valóra. Gondoljon csak bele.

Vagyis ez az ügy mostanra jogi ügyből humanitárius üggyé vált...
Mindig is politikáról szólt az egész! Nem volt értelme valaha is tárgyalásról beszélni; Londonban csak az elnöki mentelmi jognak és a területi szuverenitásnak kellett volna napirenden lennie, nem pedig a kínzásnak.

Mindazonáltal sok véleményalkotó megjegyezte, hogy ez egy történelmi döntés, amely fontos jogi precedenst teremt. Ön osztja ezt a nézetet?
Természetesen, hiszen ez az első alkalom, hogy ilyen helyzet áll fenn. Ne feledjük, hogy már sok éve léteznek nemzetközi egyezmények, de még soha nem volt olyan per vagy bíróság, amely az emberi jogok megsértése miatt hozott volna ítéletet vagy szabott volna ki büntetést. Az apámat kísérleti nyúlként használják!

Milyen az édesapja egészségi állapota?
Ne feledje, hogy nyolcvanhárom éves, és nemrég esett át egy komoly műtéten. Lassan gyógyul, de cukorbeteg, és napi szintű kezelésre és felügyeletre van szüksége.

Féltené az egészségét, abban az esetben, ha kiadják?
Igen, ez nagyon visszavetheti őt. És különösen aggódom édesanyám egészségéért. Nincs olyan állapotban, hogy képes legyen követni az ügy legfeszültebb pillanatait. Amikor meghallotta a Lordok Háza ítéletét a tévében, rosszul lett, és az orvosok csak több injekcióval tudták levinni a vérnyomását.

Úgy érzi, cserbenhagyta önöket az angol igazságszolgáltatás?
Nem, mert szerintem nem az angolok összességéről van szó. Inkább az Egyesült Királyságban jelenleg hatalmon lévőkről van szó. És mint tudjuk, ők baloldaliak.

Gondolja, hogy Angliában vannak olyanok, akik szimpatizálnak az ügyükkel?
Sok angol áll mögöttünk. Erre akkor jöttem rá, amikor nemrég ott jártam. Sokan odajöttek hozzám, hogy kifejezzék szolidaritásukat. Holott nem áll érdekükben, mert apám ügye rengeteg pénzébe kerül a brit adófizetőknek.

Ön szerint Frei elnök elég határozottan lépett fel?
Szerintem lehetett volna egy kicsit határozottabb, de éppen eleget tett, és ezt köszönöm neki. Mindenképpen szerettem volna, ha gondoskodik arról, hogy a nemzetközi közösség a megérdemelt tisztelettel kezelje hazánkat. Elfogadhatatlan, hogy egy volt államfőt, szenátort és főparancsnokot külföldön tartanak fogva.

Hogyan fog ünnepelni, ha édesapja visszatér Chilébe?
A családdal. Az lesz a legnagyobb ünnep, ha hazajön.

Hazatérése után azonnal visszatér a szenátusba, vagy – ahogy páran javasolják – kivárja, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, és előbb eltölt egy kis időt számos háza valamelyikében, például Bucalemuban, El Melocotónban vagy Iquique-ben?
Nézze, őszintén szólva nem tudom, hogy itt az emberek miért izgatják fel magukat ennyire. Az édesapám a legkevésbé sem akar problémát okozni. Nem akar ártani, sem megosztani a chilei társadalmat. Csak azt akarja, hogy Chile végre képes legyen tartós békét és nemzeti megbékélést teremteni, hogy tovább haladhasson a gazdasági növekedés nehéz útján. Ezért ha úgy gondolja, hogy azzal segíthet, akkor nem biztos, hogy azonnal visszatér a szenátusba.

Beszélt már vele erről?
Nem, ezt csak én gondolom. Nekem csak azt mondogatja újra és újra, hogy eltökélten szeretne visszajönni anélkül, hogy bármilyen problémát okozna. Apám az egységet akarja szolgálni, nem a megosztottságot.

Gondolja, hogy az apja készen áll arra, hogy átadja magát a chilei hatóságoknak?
Teljes mértékben meg vagyok győződve arról, hogy szívesen válaszol minden felmerülő kérdésre. Ez nem jelenti azt, hogy bűnösnek érzi magát; tudja, hogy nem bűnös. De – mint mondtam – mindig is nagy tisztelettel viseltetett a chilei igazságszolgáltatási rendszer iránt.

Egyetért bátyja, Marco Antonio azon állításával, miszerint apja kormányzása idején történt hatalommal való visszaélés?
A bátyám és én néha másképp fogalmazunk, de én mindig is fenntartottam, hogy időnként voltak visszaélések. Ne feledje azonban, hogy ez Chile viharos történelmének egy borzasztóan nehéz időszaka volt – totális háború, a két oldal közötti földalatti harc. Ezért mindkét fél időnként túllőtt a célon.

Gondolja, hogy az apjának bocsánatot kellene kérnie?
Apám nem érzi magát bűnösnek. Ha ártatlannak érzi magát, akkor miért kérne bocsánatot?

Egyetért Fernando Rojas Vender tábornok nemrégiben tett kijelentésével, miszerint Chilében a hangulat kezd hasonlítani az akkorira, amikor a Népi Egység szövetsége volt hivatalban?
Rojas tábornok csak azt mondta, ami van. Az ország darabokra szakad, és fennáll a veszélye, hogy fejest ugrik egy bizonytalan és tragikus jövőbe.

Mit a véleménye arról, ahogy a fegyveres erők viszonyulnak az apja fogva tartásához? Állítólag viszket az ujjuk a ravaszon.
Ha én katona lennék, és a hazám korábbi főparancsnokát külföldön letartóztatnák, én is fel lennék háborodva. A hazám szuverenitása elleni támadásnak és a hadsereg iránti tisztelet hiányának tekinteném. Igazából azt gondolom, hogy a hadsereg eddig figyelemre méltó önmérsékletet tanúsított. Nem biztos, hogy én is ezt tettem volna a helyükben.

Akkor mit vár a hadseregtől?
Nem várok semmit. Csak azt, hogy hallgassanak a lelkiismeretükre.

8

Mireya García
Nincs bocsánat
A Nemzeti Biztonsági Tanács rendkívüli ülése közben, amelyet Frei elnök hívott össze a Palacio de La Moneda épületében, egy új hír tovább fokozta Chilében a feszültséget, amely a londoni Pinochet-ítélet miatt már amúgy is nagy volt: újabb, a katonai diktatúra idejéből származó, illegális fogolytábort fedeztek fel Monsignor González kijelentése nyomán. Ő Punta Arenas püspöke, ahol a több száz elhurcolt földi maradványait már azonosították.
A fogolytábor Chile legészakibb részén, Aricától mintegy száztíz kilométerre, egy sivatagos vidéken helyezkedett el. A létezését már régóta sejtették. Kiderült, hogy a helyi törvényszék titokban már hetek óta nyomoz a tábor ügyében. Annak ellenére, hogy a helyi bíró, Juan Cristóbal Mera részéről titkolózás övezte az ügyet, a helyi kormányzó, Fernando Nuñez szavaiból kiderült, hogy a tömegsírok a tengerparton, Camarones térségében találhatók. Nagyon közel a város régi temetkezési helyéhez.
„Ki kell hangsúlyoznunk” – mondta Nuñez kormányzó az újságíróknak –, „hogy a földrajzi koordináták nem pontosak, de tudjuk, hogy a bíró már legalább két sír létezését megerősítette. Azonban kérni fogjuk, hogy Juan Guzmán Tapia bíró is legyen jelen, ha és amikor exhumálják az eltűntek maradványait”.
A fogolytáborhoz vezető nyomokat González püspök szolgáltatta, és azt mondta, hogy az információt „a gyónás pecsétje alatt” kapta. Egyelőre nem világos, hány fogolytáborról van szó.
Mindezek fényében, és hogy többet megtudjak arról, mi történt a chilei eltűntekkel, úgy döntöttem, interjút készítek a hozzátartozók egyesülete, az AFDD vezetőjével.

*****
Bebörtönözték, megkínozták, száműzték. Mireya Garcia nemcsak a kamaszkorát veszítette el Pinochet államcsínye miatt. A bátyja több mint negyed évszázada eltűnt. Mireya ma az eltűntek és fogvatartottak családjait tömörítő szövetségnek (AFDD) az alelnöke, és lankadatlanul küzd az igazságért.
Ezek az anyák és nagyanyák – mindegyikük hordozza saját fájdalma terhét, mindegyiküknél van egy-egy fénykép eltűnt fiáról, testvéréről, férjéről vagy unokájáról – évek óta minden nap találkoznak egy Santiago központjához közeli, kékre festett társasházban. Az udvar falait az eltűntek megfakult fotói borítják, mindegyik mellett ugyanaz a kérdés: Dónde están? [Hol vannak?] A fényképekkel és az ismétlődő, megválaszolatlan kérdéssel teli falon itt-ott felbukkan egy-egy rózsa vagy más virág.

Mire emlékszik azokból az évekből, az államcsínnyel kapcsolatban?
Az egész egy kicsit homályos. Otthon voltam, és csak arra emlékszem, hogy katonai indulókat hallottam a rádióban. Aztán rengeteg egyenruhás ember jelent meg az utcákon. Csak később jöttem rá, hogy ez egy sötét nap volt a hazám történelmében.

Hány éves lehetett?
A Fiatal Szocialistáknál voltam Concepciónban, egy kisvárosban, Santiagótól körülbelül száz kilométerre délre. Tanulni akartam, férjhez menni, családot alapítani... de aztán minden megváltozott. Gyorsan. Túl gyorsan. Most már viszonylag nyugodtan tudok róla beszélni, de évekig nem tudtam rávenni magam, hogy felidézzem. Még a családom előtt sem.
Egyik este eljöttek értünk. Csak a bátyám és én voltunk otthon. Letartóztattak (ha lehet ezt annak nevezni), majd megkínoztak. Őszintén szólva még most is nehezemre esik beszélni arról, hogyan aláztak meg.
Soha többé nem láttam a bátyámat. Amikor később sikerült Mexikóba menekülnöm a családommal, rájöttem, hogy Vicente végleg eltűnt. Szívszaggató volt tudni, hogy talán még mindig él valahol, én pedig több ezer kilométerre vagyok tőle, és nem térhetek vissza Chilébe, hogy megkeressem és segítsek neki.

Ekkor döntött úgy, hogy megalapítja az AFDD-t?
Igen. Nagyon sokan voltunk, akiket Mexikóba száműztek, és akiknek rokonai a Pinochet-rezsimnek köszönhetően „eltűntek”. Tüntetéseket tartottunk az utcán. Lehet, hogy ez nem ijesztett meg egy ilyen kegyetlen diktatúrát, de az emberek legalább megtudták, hogy kik vagyunk. Megtudták, mi történt.

Végül mikor tért vissza Chilébe?
Tizenöt év után. És még ma is kitaszítottnak érzem magam. Száműzöttnek a saját országomban.

Mit sikerült kiderítenie arról, hogy mi történt a bátyjával?
Nagyon keveset. Csak annyit, hogy a Cuartel Borgoño nevű titkos fogolytáborba vitték, ahol megkínozták. A hely már nem létezik. Mindent ledózeroltak, hogy eltüntessenek minden nyomot, minden bizonyítékot.

Ön szerint kizárólag Pinochet a hibás?
Nem. És ez a legőrjítőbb dolog Chilében. Még mindig legalább harminc olyan személy – tábornokok, ezredesek, politikusok és a halál egyszerű obsitosai – ellen vannak folyamatban eljárások, akik gyilkosságokért, kínzásokért és egyéb kegyetlenkedésekért felelősek. De ami igazán abszurd ebben az országban az az, hogy mindenki tudja, hogy legalább háromezer ember tűnt el, de a bíróságok csak tizenegy esetet igazoltak. Olyan ez, mint amikor mindenki tudja, de inkább elfordítja a fejét.

Egyesek azt mondják, hogy az igazság nem egyetemes, hanem viszonylagos fogalom, a történelmi korszaktól és az adott ország körülményeitől függően. Ön egyetért ezzel?
Nem. Hiszem, hogy a méltóság, a tisztelet és az igazság egyetemes fogalmak. Különben miért írnának alá országok emberi jogi nyilatkozatokat és kínzás elleni egyezményeket?

Mit érzett, amikor Pinochetet letartóztatták?
A remény és kétségbeesés hullámvasútja volt. A Londonban történtek megmutatták, hogy Chile még mindig egy mélyen megosztott nemzet. Olyan ország, ahol a hadsereg még mindig jelentős hatalommal rendelkezik, amellyel befolyást gyakorolhat a politikusokra és az intézményekre. Egyúttal nagyon megdöbbentett. Az évek során Pinochet a részletek iránti szinte mániákus megszállottsággal építette fel magának a büntetlenség pajzsát. Még az alkotmányt is megváltoztatta, hogy érinthetetlen legyen. Ha nem állítják bíróság elé külföldön, teljesen biztos vagyok benne, hogy Pinochet soha nem kerül chilei bíróság elé. Egyszerűen nem fog megtörténni.

Mit ért megbocsátás alatt?
Szerintem ez abszolút személyfüggő. Mindenki mást gondol róla. Én nem tudok megbocsátani azoknak, akik megkínozták a testvéremet. Talán vannak, akik azt hiszik, hogy bosszúszomjas vagyok, de ez nem így van. Nem akarok bosszút állni;
csak az igazságot akarom.

9

Kenzaburó Óe
Az 1994-es év irodalmi Nobel-díjasa

A kortárs regény átformálása
1991 tavaszán Japánba érkeztem egy jó ideje tervezett cikksorozat miatt. Az ország északi részén fekvő aprócska faluban, a hideg ellen jól bebugyolálva figyeltem, ahogy a lepukkant busz, amely a japán szigetvilág e fagyos szegletébe hozott, hófelhőt kavarva maga mögött elhúz a távolba, és eszembe jutott Bruce Chatwin híres sora: Mit keresek én itt?
Egy másik ideillő idézet Tiziano Terzianitól származik: „Nehéz elhinni, de a japánok meg vannak győződve arról, hogy itt, az ő szigeteiken minden rendben van.” Erre magam is rájöttem, amikor nem sokkal később találkoztam egy nagyon udvarias fokhagymatermesztővel Aomoriból, akiről mindenki úgy vélte, hogy Jézus Krisztus közvetlen japán leszármazottja!


Nem sokkal előtte abban a kiváltságban részesültem, hogy interjút készíthettem az egyik legnagyobb élő japán íróval, a Nobel-díjas Kenzaburó Óéval.
A Letters for Nostalgic Years [Nosztalgikus évek levelei] és The Silent Cry [A néma kiáltás] szerzője elmondta, hogy szerinte miért az a probléma a mai japánokkal, hogy hiába keresik a „lelki üdvüket”.

*****
Amióta huszonkét éves korában írói pályára lépett, egyetlen hónap sem telt el anélkül, hogy a most hatvankét éves Kenzaburó Óe ne dolgozott volna valamely regényén. Óe 1935-ben született egy kis faluban a Japán délnyugati részén fekvő Sikoku szigetén, majd a Tokiói Egyetemen francia irodalomból szerzett diplomát. Bátran és mindig közvetlen, világos és metsző stílusban írt olyan témákról, mint a téboly, az embertelenség és az elviselhetetlen körülmények miatti gyötrelmek. Mivel mesterien bánik a struktúrával és a nyelvvel, valamint a legkülönfélébb műfajokban képes írni – horror, mese vagy rideg realizmus – A néma kiáltás szerzője gördülékeny stílusban tölti meg tartalommal rögeszméit, démonait és félelmeit. Olyan műveket írt, mint a Teach Us to Outgrow Our Madness [Taníts minket túlnőni az őrületünkön], melyben semmi sem magától értetődő, a cselekmény pedig pörgős és meglepetésekkel teli. Noha Kenzaburó Óe fejlett humorérzékkel rendelkezik, ugyanakkor kíméletlen elbeszélő, aki a végletekig próbára teszi az olvasó érzékenységét és idegrendszerét.
„Kigondoltam egy új írásmódot, amely jobban meghatározza a kortárs regény szerkezetét. Rájöttem, hogy a tipikus tizenkilencedik századi regényeket azért írták harmadik személyben, mert így a szerző több különböző szereplő pszichéjét elemezhette, és az olvasók könnyebben megérthették a korszakot. Szellemi tanítóm, Jean-Paul Sartre, bírálta ezt az írásmódot. Úgy érezte, hogy ezek az írók valamiféle istennek állítják be magukat az olvasó előtt, hisz ők irányítják a szereplőket, és értik mindegyikük pszichéjét. Én is úgy döntöttem, hogy egyes szám első személyben írok, de sokat olvasva és gondolkodva rájöttem az évek során, hogy az egyes szám első személy használata megakadályozza az elbeszélőt abban, hogy megtalálja önmagát. Ezért változott meg a véleményem a harmadik személyben való írással kapcsolatban.”
Óe a huszadik század nagy írói közül Thomas Mannt és Robert Musilt, a kortárs írók közül pedig Günter Grasst említi meg. „Ők előre látták a regény huszadik századi hanyatlását, és egy másfajta írásmódot akartak teremteni. Musil A tulajdonságok nélküli ember című remekműve ezt finoman szólva is szívmelengető módon mutatja be. A huszonegyedik század felé haladva nyilvánvaló, hogy már nem létezik egyetlen ideális látásmód, amely megragadhatná az egész világ képzeletét. Az emberek nem hisznek sem a hagyományos vallási értelemben vett Istenben, sem egy hegeli vagy marxista istenben. A huszadik század eseményei bebizonyították, hogy el kell távolodnunk ettől a három modelltől. Úgy gondolom tehát, hogy a képzelet szerepe az elbeszélő művekben az, hogy megfesse a nagyobb képet. A korábbi műveimet egy zongoraszólóhoz lehetne hasonlítani, most azonban egy kvintettet szeretnék komponálni”. Óe utolsó regényén szeretné kipróbálni ezt az új stílust: „Nincs határozott cselekmény a fejemben, de arról akarok írni, ahogy a huszadik század végén az emberek a lélek fogalmáról gondolkoznak. Ezzel szeretném lezárni az életemet és az életművemet”. Óe szigorú és rendíthetetlen habitusa rövid időre egy csipetnyit felenged, és nagy szemüvege mögött felcsillan a szeme, amikor a Sabbatai Sevi: The Mystical Messiah [Sabbatáj Cévi: A misztikus Messiás] című műről beszél, amely Gershom Scholem izraeli történész és teológus munkája a XVII. századi rabbi életéről. Egyre növekvő számú követője ellenére Sabbatáj áttért az iszlámra, miután egy ellenséges lengyel rabbi feljelentette, egy magas rangú oszmán tisztviselő pedig felszólította, hogy tagadja meg vallását.
Óe úgy véli, hogy Sabbatáj Cévi mozgalma rendkívül nagy befolyással bírt. „A vallási elöljárók jelentős része és a lakosság zöme még ’Messiásuk’ hitehagyása után is megtartotta hitét. A tanítványok elhomályosították a mestert”.
Egy vallási mozgalom, hit vagy hitrendszer kudarca visszatérő téma Óe regényeiben, kezdve a The Game of Contemporaneity [A kortárs játék] című regénytől a The Flood Invades My Spirit [Az árvíz elárasztja a lelkemet] című műig. Óe úgy véli, hogy az író nem „nagybetűs értelmiségi”, hanem egy „szubkultúrából született szub-értelmiségi”, akinek mindig lépést kell tartania a társadalmi fejleményekkel, és azokat mélyrehatóan tanulmányoznia kell történelmi és nemzetközi perspektívából.
„Az utóbbi években – folytatja – ez a kérdés újra felszínre került, többek között az én hazámban is. Kézenfekvő példa erre az Aum Shinrikyo szekta esete, amely felelős volt a tokiói metróban 1995 tavaszán elkövetett szarin-támadásért. Mit tesznek majd ennek a mozgalomnak a hívei, miután az feloszlik? És tágabb értelemben, kulturális szempontból, hogyan fogják az emberek élni az életüket egy ideológiák utáni korban? Az irracionális mindig is vonzotta a japánokat, és a második világháborút megelőzően éppen ez volt az, ami a nacionalizmus felé terelte őket. A mai fiatalok még mindig a miszticizmust keresik. És mégis, a modernizáció korszakában, különösen a gazdasági csoda idején a japánok hátat fordítottak a hagyományoknak. Szóval még ha meg is lehet győzni az embereket, hogy lépjenek ki az Aum Shinrikyo-féle szektákból, azt nem tudjuk megmondani nekik, hogyan menthetik meg a lelküket. Vajon nem ez a probléma a kultúránkkal?” A barátja, Toru Takemitsu halálát követő napon Óe elkezdte írni az általa szerényen csak „stílusgyakorlatoknak” nevezett művet. Azt mondja, addig akarja folytatni, amíg sikeresen szavakba nem önti harmadik személyben a szereplők lelkét: egy intelligens, de naiv lányét; egy megtért, különc fiatal nőét; valamint egy modern kori messiást és prófétáját, aki a mozgalom esze. „Mindig is kapkodtam” – zárja le higgadtan. „Olyan voltam, mint azok a diákok, akik őrülten kapkodnak, hogy hamarabb végezzenek az írásbeli vizsgával. Most viszont elhatároztam, hogy annyi időt szánok rá, amennyit csak kell. Vagy legalábbis annyit, amennyi még hátravan, az pedig nem sok.”

Конец ознакомительного фрагмента.
Текст предоставлен ООО «ЛитРес».
Прочитайте эту книгу целиком, купив полную легальную версию (https://www.litres.ru/pages/biblio_book/?art=66741123) на ЛитРес.
Безопасно оплатить книгу можно банковской картой Visa, MasterCard, Maestro, со счета мобильного телефона, с платежного терминала, в салоне МТС или Связной, через PayPal, WebMoney, Яндекс.Деньги, QIWI Кошелек, бонусными картами или другим удобным Вам способом.